Új szerző csatlakozott a bloghoz!

Izgalmas, várakozásokkal teli és minden bizonnyal tanulságos időszak kezdődik most blogom történetében.
Eljött az a pillanat is, amikor lehetőséget kapott egy általam ismert személy, hogy csatlakozzon, és a blog médiumán keresztül megossza gondolatait. Ezentúl az enyém mellett az ő világába is betekintést nyerhetünk.

Aki még nem írt blogot, annak kezdetben nehezebb lehet írásainak elfogadtatása, hiszen „minden kezdet nehéz”, mint amikor az autó nem akar beindulni. Nálunk is ez a helyzet, azzal a különbséggel, hogy itt már megvan az alapötlet, valamint van, akire lehet számítani, aki figyel, és segít akkor is, ha valami nem az író elképzelése szerint alakul.
Hogy megéri-e blogot írni? Ha már 1 olyan téma is szerepel benne, amiről a visszajelzések pozitívak, azt gondolom egyértelműen igen.

Bevallom, nehéz találni olyan szerzőtársat, aki elfogulatlanul, teljes részletességgel, és komolysággal tud írni, nem töri le a negatív kritika, képes tanulni hibáiból, mindig új, érdekes és hasznos témákkal örvendezteti meg a honlap látogatóit.
Mindemellett persze tudja, hogy nem az ismertség miatt ír, vagy azért, hogy növelje a honlap látogatottságát, hanem azért, hogy írásai pozitív életszemléletet, útravalót, ismereteket nyújtsanak. Nehéz elhinni, de az írások csak akkor lesznek igazán nagyszerűek, ha nem másnak íródnak, mint saját írójuknak.

Ahhoz, hogy egy írás pozitív reakciót váltson ki egy látogatóból, először is az írójának kell ismernie saját magát. Az önismeret a kulcs, írj magadról, és magadnak. Mint a színészetnél: nem az a legjobb színész, aki szerepeket játszik, hanem az, aki magát adja a színpadon.
Mindenki máshogy látja a világot, ettől vagyunk egyediek. Ahhoz viszont, hogy megtudd, mit szeretnének látni az emberek, magadba kell nézned, és akkor már az lesz a kérdés, hogy te mit szeretnél látni, te mit csinálnál mások helyében? Ha már tudsz mások fejével gondolkodni, akkor tudni fogod, miről írj, hogy szólítsd meg az embereket és hogyan okozz nekik pár vidám, de értékes percet.

A blogolás mindaddig rendben is van, amíg nem okoz függőséget. Ha minden pillanatban, minden élményed átélésekor azt érzed, hogy az általuk kiváltott érzelmekről bejegyzést kell írnod, az nem jelent jót. Erre van egy jó gyógyszer: tarts szünetet! Hagyd abba, majd folytasd akkor az írást, amikor megfelelő mennyiségű és minőségű élményed, tudásod és motivációd van hozzá!
Mindezek betartása teszi igazán nehézzé, de egyben élvezetessé is a blogolást.

Az új szerző Reflector, bemutatkozása a rólunk oldalon olvasható.
Hogy miért vettem fel? Elsősorban a szerénysége, valamint a világ dolgainak mélyebb ismerete volt az, ami megfogott. Nyilván a személyiségéből a bejegyzései alkalmával egyre többet és többet fog feltárni, ami lehetőséget ad annak jobb megismeréséhez és megértéséhez.

Ezentúl tehát két nézőpontú lesz a blog, nem ígérem, hogy mindenben teljesen egyet fogok érteni vele, de biztos vagyok benne, hogy ő is tartani fogja magát a „közvetlenül mindenről” elvhez, igyekszik értékes tagja lenni a blognak és elgondolkodtató, ismeretekben gazdag írásokat közzé tenni.

Remélem, a jövőben is lesz alkalmam szerzőket felvenni, hogy ezzel is gyarapítsam, színesítsem a blogot.

Jelenleg éppen nem keresek társszerzőt, de idő közben készült egy új aloldal is Jelentkezz szerkesztőnek címmel, ahol a csatlakozni kívánó szerzőjelöltek jelentkezhetnek. A csatlakozás feltételei továbbra is azon az oldalon olvashatók.

Kommunikáció – a magyar nyelv különlegessége

Régóta tervezem, hogy írok pár sort az anyanyelvünkről, mint a kommunikáció egy speciális megnyilvánulási formájáról, de mint minden magyar ajkú, én is naponta használom, anélkül, hogy tudatában lennék annak belső értékeivel. Honnan ered nyelvünk? Mi a külföldiek véleménye róla? Milyen lehet a magyar, mint idegen nyelv? Fontos-e a nyelvtan, és a szerkezet? Tudunk-e mi magyarul? Tisztában vagyunk-e a nyelv értékeivel?

A legegyszerűbben gondolkodók is beláthatják, hogy a magyar nyelv különbözik az összes többi beszélt nyelvtől. Persze minden nyelv egyedi a maga nemében, de van egy dolog, ami miatt a magyar kilóg a sorból, ez pedig a nyelv írásával és kifejezésmódjával kapcsolatos. A legtöbb magyar szó pontosan ugyanúgy íródik, ahogyan kiejtjük, ami még önmagában nem lenne különlegesség, ami viszont teljesen egyedivé teszi az egyrészt a beszéd megdöbbentő összhangja, harmóniája, másrészt a kifejezőképességének tisztasága.

2081671 Pixabay

Az anyanyelvet ajándékba kapjuk, még csak kérnünk sem kell, önkéntelenül tanuljuk a legjobb tanárainktól, a szüleinktől

A legtöbben nem foglalkozunk az anyanyelvünkkel, hiszen agyunk annyira „begyakorolta”, hogy semmi szüksége a nyelvtanra és már-már azzal sem kell törődnie, melyik szó mit jelent, valamint mikor használatos. A beszédet automatikusan és önkéntelenül tanuljuk gyermekkorunkban, szüleink, környezetünk révén és meg kell hagyni, ez a tanulási folyamat nagyon könnyen megy végbe, anélkül, hogy valamit is éreznénk belőle.

A téma szakértői szerint nyelvünk régebbi, mint a többi nyelv. Ezt a következtetést onnan vonták le, hogy szinte minden más nyelvben megtalálhatók magyar szavak, vagy kifejezések olyan módosulatai, amelyek csakis egyetlen, közös nyelvből származhatnak.
Mások azt állítják, hogy a magyar egy az egyben a gondolatokat jeleníti meg, az agyműködést tükrözi.

Emellett híres külföldiek véleménye is megtalálható a magyar nyelvről, amelyekben foglaltak szintén az egyediséget és különlegességet írják le. Az idézetek hitelessége nem mindenhol tisztázott, csak érdekességként láthatóak.

Grimm Jakab meseíró a XIX. századból, aki egyben a német tudományos nyelvtan megalkotója. „A magyar nyelv logikus és tökéletes felépítése felülmúl minden más nyelvet.” N. Erbersberg bécsi tudós szintén a XIX. századból „Olyan a magyar nyelv szerkezete, mintha nyelvészek gyülekezete alkotta volna, hogy meglegyen benn minden szabályosság, tömörség, összhang és világosság.” Sir John Bowring angol nyelvész 1830-ban. „A magyar nyelv egész sajátos módon fejlődött és szerkezetének kialakulása olyan időkre nyúlik vissza, amikor a legtöbb európai nyelv még nem is létezett. Önmagában következetesen és szilárdan fejlődő nyelv, amelyben logika van, sőt matézis, az erő, a hangzatok minden hajlékonyságával és alakíthatóságával. Az angol ember legyen büszke arra, hogy nyelve az emberi történelem eposzát tünteti fel. Ki lehet mutatni eredetét, kivehetők, szétválaszthatók benne az idegen rétegek, amelyek a különböző népekkel való érintkezés során rávakolódtak. Ezzel szemben a magyar nyelv egyetlen darabból álló terméskő, amelyen az idők viharai karcolást sem ejtettek. Nem az idők változásától függő naptár. Nem szorul senkire, nem kölcsönöz, nem alkudozik, nem ad és nem vesz senkitől. E nyelv a nemzeti önállóság, a szellemi függetlenség legrégibb és legfényesebb emléke. Amit a tudósok nem tudnak megfejteni, azt mellőzik. Ez a nyelvészetben is így van, éppen úgy, mint a régészetben. Az egyiptomi régi templomok egyetlen kőből készült padolatait sem tudjuk megmagyarázni honnan, melyik hegységből vágták ki e csodálatos tömegeket. A magyar nyelv eredetisége még ennél is csodálatosabb tünemény. Aki megfejti, az isteni titkot, annak is az első tételét.” George Bernard Shaw drámaíró – az amerikai CBC-nek adott interjújában sokkal bővebben kifejtve: „Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit.” Grover Sanders Krantz amerikai kutató „A magyar nyelv ősisége Magyarországon (…) meglepő: úgy találom, hogy átmeneti kőkori nyelv, megelőzte az újkőkor kezdetét (…), az összes helyben maradó nyelv közül a legrégebbi.” Ove Berglund svéd orvos és műfordító „Ma már, hogy van fogalmam a nyelv struktúrájáról, az a véleményem: a magyar nyelv az emberi logika csúcsterméke.” „Amikor először megláttam József Attila verseit, valami megütött. A poémák képe, a betűk, a szavak képe? Még ma sem tudom megfogalmazni. Aztán felolvastattam néhány verset, és akkor már tudtam, hogy a magyar az istenek nyelve, és azért teremtették, hogy az emberek költeményeket írjanak rajta. Pedig akkor még nem is értettem József Attila szavait. Amikor magyar barátom segítségével aztán erre is sor került, tudtam, nincs menekvés. Ezeket a verseket svédül meg kell szólaltatnom!” Teller Ede atomfizikus „Új jeles felfedezésem, miszerint egy nyelv van, s az a magyar.” Isaac Asimov scifi író: „Az a szóbeszéd járja Amerikában, hogy két intelligens faj létezik a földön: emberek és magyarok." Enrico Fermi olasz atomfizikustól mikor megkérdezték, hogy hisz-e az űrlakókban, azt válaszolta: „Már itt vannak, magyaroknak nevezik őket!”

::


Kiss Dénes értekezései a magyar nyelvről, annak ősiségéről.
Bepillanthatunk nyelvünk titkaiba egy nyelvkutató szemével.

Ugyanakkor a külföldiek szerint nagyon nehéz nyelv. De miért is lehet olyan nehéz? Nyilván magyarként ezt sokkal nehezebb megítélni. Vannak viszont jelek, amelyekből kis visszajelzéseket kaphatunk nyelvünk komplikáltságát illetően. Ilyenek például a különböző fordítóprogramok által produkált eredmények. Amíg egy tolmácsnak jókora szókincs, és agyának számítási kapacitása áll rendelkezésére, addig egy fejlődő fordítóprogram csak a beletáplált szavakból, szókapcsolatokból indulhat ki. Ennek eredményeként szükségszerűen megnő a jelentés- és szórendbeli hibák és tévedések valószínűsége.

Nézzünk egy példát:
Ezt a szöveget ráküldöm egy fordítóra, hogy fordítsa le angolra, majd vissza magyarra. A különbség azonnal szembetűnik, ugyanis az általam használt, általában többszörösen összetett mondatok – amelyek egyébként nagyon sokszor fordulnak elő az élőbeszédben is – egyrészt meghaladják a program szórendi szabályait, másrészt vannak szavak, melyek nem lefordíthatók.

Lássuk az előző bekezdést angolul:
This text ráküldöm a translator, to translate into English and then back into Hungarian. The difference is immediately apparent, because I have used, usually in the multi-complex sentences – which would otherwise occur very often in the élőbeszédben too – both exceeding the program's rules of word order, and there are words that are not translated.

Most nézzük ugyanezt visszafordítva magyarra:
Ez a szöveg ráküldöm a fordító, lefordítani angolra, majd vissza magyarra. A különbség azonnal látható, mert én használtam, általában a több összetett mondatok – amelyek egyébként gyakran fordulnak elő az élőbeszédben is – mind meghaladja a program szabályai szórend, és vannak szavak, amelyeket nem fordították le.

Szótár | készítő: Reactor

A fordítás sohasem tartozott a könnyű dolgok közé, de kulcsfontosságú a nyelvek közti megfelelő konverzióban

Az eredeti szöveg birtokában természetesen érthető a fordítás, de maradéktalanul megértenénk, ha csak a visszafordított szöveget látnánk? Nos, a szórend is a különbségek közé tartozik a magyar és a többi nyelv között.

Mindent összevetve a magyar egy ősi nyelv, és kétség kívül bonyolult is. De egy másik lehetséges verzió szerint könnyen feltételezhetjük, hogy pontosan nyelvünk egyszerűségében van a nehézsége, hogy a bonyolult nyelvű külföldieknek nehezebb megérteni az egyszerűbb kapcsolatokat.

Vannak-e a magyar nyelv tanulásának akadályai?
Az ismertebb nyelvek, mint az angol, vagy a német oktatásához rengeteg módszer, oktatási anyag, segédlet áll a rendelkezésünkre. A magyarral már nem ez a helyzet. Gondoltunk valaha arra, hogy milyen lehet egy külföldinek idegen nyelvként tanulni a magyart? A legtöbben nem, pedig részben ez teszi olyan „nehézzé” nyelvünket. A kezdeményezés megvan, vannak magyar nyelviskolák is, a taneszközök viszont eléggé hiányosak. Ugyanakkor egy „magyar nyelvtanár” láttán arra gondolunk: „minek tanítani a magyart, úgyse kíváncsi rá senki!” Ez nem így van, az oktatásra egyre több a külföldiek igénye.

silviarita Pixabay

A magyar, mint idegen nyelv oktatása a mi érdekünk is.

Egy nyelvet a legegyszerűbben hallás után lehet megtanulni, ahogyan a gyermekek a szüleiktől. A szerkezeti felépítéstől teljesen függetlenül alakul ki a nyelv használatának képessége. Az agy alkalmazkodik a szövegkörnyezethez és kommunikációját ahhoz mérten alakítja ki. Ennek mikéntjét feltérképezve jelenleg is folynak neurológiai kutatások, és vannak módszerek, melyek felhasználják azok eredményeit. Ilyenek az úgynevezett „villám” nyelvtanulási módszerek, de még jobban illik a témához az Ivo Toman által kifejlesztett Taxus Learning.

Tudunk magyarul?
Ahhoz, hogy megértsük a nyelvünk megőrzésének szükségszerűségét, meg kell vizsgálnunk a gyermekeink nyelvhasználatát. Az anyanyelvi kultúra megőrzésében a szülőké mellett viszonylag nagy a tanárok felelőssége is, mert napi szinten foglalkoznak a gyerekekkel. A magyar oktatási rendszerben a nyelvtan mellett a gyermekek anyanyelvi és beszédtechnikai képességeire is figyelmet kéne fordítani. Ez azért is égető probléma, mert korunk gyermekei a számítógép előtt nőnek fel, azon keresztül kommunikálnak egymással, ahol a nagyszámú, de rövid szöveges, vagy élőszavas hangüzenetek miatt a szavak rövidítése, a szlengesítés és az anyanyelv másodlagossá válása következik be. A beszédpartnerek rákényszerülnek arra, hogy más nyelvek szavait használják, csak azért, hogy színesebbé tegyék mondandójukat.

Példaként nézzünk meg egy mai gyerekek közt folyó elektronikus beszélgetést (szándékosan a legszélsőségesebb esetet választottam, amelyben megtalálható az legtöbb vizsgált probléma):

- csá figyúú :P - szasz mi??? :) - mekuksiztad számot mit kültm tgnapű - ja thenksz tökkre Ok :O lájkolom nagy vlt!!! ijen jöhet ezerrel 8) - OMG nekem szar XD de azér csak toccsed le!!! - am csajjal kra fleshheltük a buliba :D tiszta tutiság. meg nyomtuk a dancet rá mint ÁLLAT. - az kafa. na huzok alcsizni hlnap talizunk :P - Ok akk csáó

Sok tanár kapna a fejéhez, ha ilyen beszélgetésben lenne része. Tényleg így beszélnek egymással a mai gyerekek? Nyilván nem ilyen gyászos a helyzet, mégegyszer mondom: ez csak egy szélsőséges eset volt!
Első ránézésre megfigyelhető a szavak rendellenes rövidítése, ami egyértelműen a gyors eszmecsere miatt van jelen. Nagyon szembetűnő az úgynevezett hangulatjelek használata, amelyek hatására a szöveg átláthatatlanná és érthetetlenné válik. A szleng, a káromkodás, valamint az angol szavak ilyen módon történő keverése teljesen átalakítja az interakciót, amelyből már nem a helyesírás és a szép fogalmazásmód, hanem a nyelv iránti teljes közömbösség, és tiszteletlenség mutatkozik meg, így nem mehetünk el mellette anélkül, hogy ne javítanánk ki:

- Szia, figyelj! - Szia, mi újság? - Megnézted azt a zeneszámot, amit küldtem neked tegnap? - Igen, köszönöm szépen! Nagyon tetszik, ilyet még sokat küldhetsz! - Nekem annyira nem tetszett, de azért te csak töltsd le! - Amúgy a barátnőmnek is nagyon tetszett a házibulin. Jó, mert táncoltunk is alatta. - Örülök, hogy tetszett! Most megyek aludni, majd holnap találkozunk. - Rendben van, szia!

Láthatjuk, hogy a kijavított szöveg nem sokkal több, de mégsem tartalmaz nyelvtani hibát. Ezt már nevezhetjük párbeszédnek, vagy eszmecserének, amely mindenki számára érthető, világos.

Ahhoz, hogy valaki értse, megfelelően használja és szeresse is az anyanyelvét, a maitól merőben eltérő felfogás szükséges. Nem elég azt mondanunk, hogy: „Mi tudunk magyarul!” Ugyanis ez a kijelentés feltételezi, hogy ismerjük nyelvünk történetét, szerkezetét, nyelvtanát és úgy használjuk, hogy közben tudatosan védjük, de egyúttal tovább is adjuk a minket követő generációnak.

Minden nemzet büszke saját nyelvére, mert nem csak azzal fejezi ki magát és kommunikál, hanem a gondolkodása is az anyanyelvén történik. Természetesen a többnyelvűség a mai világban alapkövetelmény, de legalább annyira legyünk hűek nyelvünkhöz, hogy kimutatjuk büszkeségünket. Legyünk büszkék arra, hogy magyarul beszélünk!

A témához kapcsolódó filmsorozat, amely nem csak a nyelvvel, hanem a magyarság történetével is behatóan foglalkozik:
Csillagösvényen

Emlékek és vágyak – időkapszulák az elménkben

Az emlékek általában a múlt nagyon pontos lenyomatai, amelyeket hosszú távú memóriánkban őrzünk, ahonnan szinte bármikor előhívhatók. Lehetnek pozitív, illetve negatív eseményeket rögzítők, de egy dologban megegyeznek: általuk – ha csak képzeletben is – visszautazhatunk a múltba. Hogyan befolyásolja személyiségünket a legrégibb emlékünk? A rossz emlékeknek milyen pozitív hatásai lehetségesek? Megváltoztathatjuk-e a jövőt vágyakozással?

Mi a legrégibb emléked az életedből? Erre a kérdésre nem jön azonnal a válasz. Nyílván elkezdesz azon gondolkodni, hogy vajon mi is lehetett az. Kitalálsz olyan általános dolgokat, hogy: „az első születésnapod”, vagy „az első utazásod babakocsiban” és megpróbálod ezekhez igazítani, ezek segítségével felhozni az emlékeidet és van, amikor sikerül, van, amikor nem.
Éppen az első emlékünk az, ami megmutatja, hogyan fogjuk fel az életet, ugyanis ez az, ami már a kezdetektől befolyásolta tudatunkat, viszonyunkat a világhoz, mert még mindig emlékszünk rá.

Ha első emlékünk pozitív, pl. egy önfeledt játék emléke, akkor arra örömteli visszaemlékezni, és az akkori boldogság egy részét időnként sikerül becsempészni mostani életünkbe.
Ha a gyermekkorból rossz emlékeink, beidegződéseink vannak, az rossz hatással van jelenünkre, de ez különböző módszerekkel, pl. a tudat átprogramozásával megfelelően kezelhető.

Visszatérve az első emlékre, annak meghatározó voltára:
A legrégibb emlékem – amire még képes vagyok visszaemlékezni – a gyermekágyhoz, a játékhoz kötődik. Csecsemőkorban minden tárgy, minden képi- és hanghatás, valamint a környezet minden kis rezdülése módosítja a kialakulóban lévő személyiséget. Az ember aztán csak évekkel, évtizedekkel később jön rá ezek valódi jelentőségére, és érti meg hatásukat.

Photo by joncutrer on Foter.com / CC BY

A játék a gyermek számára egy nagyszerű élmény, de egyúttal tanulás is, amely felkészít az életre, fejleszt, erősít, és emléke meghatározó marad

Ugyanakkor nem minden negatív gyermekkori élmény hátráltatja a fejlődést, pont ellenkezőleg, az „ami nem öl meg, erősít” elv alapján sok rossznak mondott élethelyzet egészen előnyös személyiségbeli változásokat eredményez. Az egyik ilyen rossz élmény a gondoskodás hiánya. Az, amikor a gyermek sír, és az anyának nem áll módjában azonnal ott teremni, és megoldani a problémát. Ha a sírás rövid időn belül abbamarad, akkor felesleges a gondoskodás, és a gyermek előbb-utóbb megtanulja kezelni a helyzetet, így személyisége pozitív irányba fejlődik.
Ha a sírást kiváltó folyamat nem éhség, vagy betegség, hanem csak egyszerűen az unalom, vagy a figyelemfelkeltés, az azt jelenti, hogy a gyermek teszteli az anya kitartását, és ha megkapja a gondoskodást, akkor a továbbiakban is igényt tart rá, ez viszont hátráltatja fejlődését.

Mindannyian időgépek vagyunk, mert az emlékeink múltbéli pillanatokhoz, és helyekhez kötnek. Olyan időkapszulák, amelyek segítségével időben és térben is utazhatunk. Bármikor felidézhetünk egy meghitt vacsorát, vagy egy kalandos utazást, amelyet már korábban pozitív élményként átéltünk.

Lejátszó | Készítő: Reactor

Az időt, jelen esetben a lejátszást megállítani nem tudjuk, viszont mindig le tudunk ülni, elmélkedni, meditálni, átgondolni az életünket, valamint előhívhatunk emlékeket és persze vágyakozhatunk is jövőbeli dolgok után

És általában ezt is tesszük, mert a „most” az ember számára mindig is egy nehezen meghatározható fogalom, vagy időpont. A most nem létezik. Az éppen átélt pillanatra nem mondhatom azt, hogy ez most van, hiszen mire kimondom, már a múltban van.

Az idősödő, sokat megélt emberek gondolkodása fokozatosan megváltozik, lassul az életritmusuk, ugyanakkor az idő múlását gyorsulónak ítélik meg. Igyekeznek minél több pillanatot igazán megélni, megpróbálnak a múltba kapaszkodni. A gondolkodásmódjuk változásával lehetővé válik számukra, hogy minél több emléket hozzanak elő életük bármely szakaszából. A nagymamák és nagypapák sokszor órákig tartó mesedélutánt szoktak tartani a családnak.

Az emlékek élnek, hiszen az újbóli felépítésükhöz szükséges információ az élő szövet mintázataiban tárolódik és minden előhíváskor újra megteremti az emlék megélésének pillanatát, azt az élethelyzetet, vagy személyt, aki az emlék tárgya. „Addig élsz, amíg emlékeznek rád.” Tartja a mondás, és valóban, meghalt szeretteink tovább élnek bennünk, az emlékeinkben.

De nem csak a múltba mutató emlékeink, hanem a jövőt formáló vágyaink, álmaink is ugyanekkora jelentőséggel bírnak. Amíg viszont a múlt már nem változtatható meg, a jövő képlékeny, rugalmas, képes változni, és – egyes elképzelések szerint – képesek vagyunk rá, hogy megváltoztassuk.

Pl. az alapvágy a következő: „Úgy meginnék egy jófajta bort!” Akarat nélkül nem lesz bor sem, de ha elmegyek a boltba és megveszem, akkor mintegy beteljesítem a vágyamat és megváltoztatom az egészen közeli jövőt. Ez nyílván egy egyszerű, könnyen megoldható, beteljesíthető vágy volt. Persze más a kérdés az „úgy szeretnék egészséges lenni!”, vagy „jó lenne egy kis pénz!”, esetleg „új autó kéne” típusú vágyak esetén, amelyek eléréséhez sok kisebb vágynak kell teljesülnie, és az ő következményükként materializálódnak majd.

Határidőnapló | Készítő: Reactor

A vágyak az elménkben, mint egy határidőnaplóban kerülnek feljegyzésre, ahol folyamatosan szem előtt vannak

A dolog lényege, hogy ami után vágyakozunk, az folyamatosan foglalkoztat, cselekvésre késztet minket, és a belső ösztönzés hatására fáradhatatlanul vagyunk képesek dolgozni a teljesülése érdekében.

Mindenki vágyakozik valami után, ami jó dolog, mert feladatokat ad, próbára tesz, hogy el tudod-e érni, hogy bizonyítasz-e saját magadnak.

Amíg az emlékeink által a múlt egy nyitott könyv előttünk, addig a vágyak előre mutatnak, minduntalan munkálkodnak bennünk, általuk örömre, boldogságra lelhetünk és segítenek elérni életünk célját.

Hamu és hó - utazás a nyugalomba

„Lassan járj, tovább élsz!” Tartja a mondás. Vagy máshogy megfogalmazva: nyugalom a hosszú élet titka. Sokszor magamon is tapasztalom, azt a hajtást, nyugtalanságot, amely szinte minden pillanatban meghatározza életünket. Mi okozza, és hogyan szabadulhatunk ki egy kis időre az állandó stresszből? Nézzük, hogy hogyan változtatja meg hangulatunkat a kép és a hang egy speciális keveréke!

Csaknem 3 hónapja írtam utolsó bejegyzésemet, ami nem azt jelenti, hogy eltűntem, vagy nincs mit írnom, csupán egyrészt a munkába, az ismeretszerzésbe, másrészt az elmélkedésbe, vonultam vissza, és meg kell mondjam, az ember akaratán kívül is fejlődik, tapasztal és változik életfelfogása akár ez alatt a kis idő alatt is.
A cél nyílván a belső nyugalom megtalálása, hogy az előttünk álló napjainkat, éveinket, valamint olykor az egész életünket meghatározó döntéseinket megfelelően hozzuk meg, illetve amikor szükséges, tudnunk kell visszautasítani is.
Az állandó stressz szervezetünket feleslegesen terheli. Egyes szerveink, mint például az agy ilyenkor fokozott működésre kényszerül és tudat alatt olyan problémákat állítunk magunk elé, amelyeket nem tudunk leküzdeni. Ilyenkor lesz a szellemiből fizikai betegség.

Nemrég, egy igencsak pesszimista percemben akadtam az „Ashes and Snow” magyarul: „Hamu és hó” című filmből kiragadott állóképekre.

Nem mondom, hogy azonnal megfogott, de amikor többször megnéztem egészen elvarázsolt. Pont erre volt szükségem ahhoz, hogy visszanyerjem elvesztett optimizmusomat. Gondoltam: ha ilyen hatással volt rám pár kép, milyen lehet a film?

Részlet az "Ashes and Snow" című filmből

---

Gregory Colbert fantasztikus utazásra hív a béke és a szépség világába. Egy olyan „mennyei” világba, ahol ember és vadállat teljes megértésben él egymás mellett. A bemutatott világban nincs szenvedés, stressz, viszont vég nélkül árad a szeretet, a meghittség és a nyugalom. Egy ilyen világba mindenki szívesen eljutna.

A 2005-ben megjelent alkotás egy igazi természeti meditáció. Általa egy teljes óra nyugalmat, elmélkedést és pozitív gondolatot kapunk.
A különleges szépia – barnásvöröses – kép nagyon erőteljesen sugallja a téma antik, helyenként ősi mivoltát. A film tekinthető egyfajta speciális természet-, vagy ismeretterjesztő filmnek, amely ugyan nem a tudásunkat, hanem inkább a lelki értékeinket gyarapítja. Az üzenete úgy érthető meg a legkönnyebben, ha azokra a mindenki által tapasztalt pillanatainkra gondolunk, amikor – akár negatív, akár pozitív tekintetben – szinte szavak nélkül megértjük embertársainkat.

A hangok is elképesztőek, a zene olykor meditatív, máskor gyorsuló ritmusa egészen mozgalmassá teszi az élményt. A víz csobogása, a szél fútta homok hangja mellett egészen apró zajok is kivehetők.

Egyesek az unalmat látják a filmben, de az unalom is csak a nyugalom egyik formája, amikor unatkozol, az azt jelenti, nincs mit csinálnod, azaz nyugalmi helyzetben vagy. Ha ilyenkor kezded nézni a filmet, azonnal elszáll az unalom és helyét átveszi a nyugodt, higgadt és megfontolt kreativitás, amelytől eszedbe jutnak korábban kihagyott lépéseid, elfelejtett teendőid. Ilyenkor lehetőséged van rá, hogy végiggondold kötelességeid, feladataid, hogy tervezz, és ne kezdj bele felesleges dolgokba.

Van egy másik üzenete is a filmnek, amely a már sokat emlegetett és természetesen itt sem kihagyható környezetvédelem, az hogy egy természeti csodában élünk, amelyet magától értetődőnek veszünk, pedig valójában egy ritka és egyedi világ.


További részlet a filmből. Az olykor egészen jelentéktelen, máskor pedig monumentális képek segítségével részesei lehetünk az örök nyugalom, szeretet és béke birodalmának

---

Az élet értékét, ami akár állati, akár emberi tulajdonképpen egy szintre helyezi. Az egyenrangúság, valamint annak hangsúlyozása, hogy az állat és az ember teljes mértékben „megérti” egymást, egy igazán különleges alkotássá teszi. Az üzenet viszont nem alaptalan, végső soron mind egy családba tartozunk, rokonok vagyunk, még ha erről a hétköznapokban nem is veszünk tudomást.

Végül a film végének pár gondolata:
„Nem az a lényeg, mit írtak a lapra, az a lényeg, hogy mit írtak a szívbe. Ezért égesd el a leveleket és szórd hamvaikat a hóra a folyó partján. Amikor jön a tavasz és a hó olvad, és a folyó emelkedik, térj vissza a folyó partjához és szemlehunyva olvasd újra leveleimet! A szavak és képek hadd mossák át hullámokként testedet. Olvasd újra a leveleket! Kezedet füledhez tartva hallgasd a mennyek dalait! Oldalt oldal után. Repülj a madarak útján! Repülj! Repülj! Repülj!”

Hivatalos weboldal
http://www.ashesandsnow.org

A blog első születésnapja

Pontosan egy évvel ezelőtt íródott a Spontareality elsőnek tekinthető bejegyzése a „Kezdünk”. Ahogy mondani szokás: „Azóta sok víz lefolyt a Dunán.” Voltak jó, és rossz pillanataim is, az élet viszont ezzel jár. Küzdtem időhiánnyal és többlettel is, egy valamit viszont nem tettem: nem álltam le, nem hagytam abba, még akkor sem, amikor megtehettem volna.

Ha vissza kéne emlékeznem az egy évvel ezelőtti körülményekre, amelyek a blog indulásához vezettek, akkor azt mondanám, hogy minden különösebb ok nélkül vágtam bele az írásába, de ma már látom, megérte, mert a blogírás több mint nyers szövegírás. Több annál, mint hogy valaki pötyög a gép előtt. A legtöbb bejegyzés ugyanis nem a gép előtt jön létre, hanem az élet hozza. Ez nem ihlet, csupán a meggyőződés, a vélemény, a legbelső gondolatok közzététele, amelyekből hosszú idő alatt kialakul egy személyiség képe. A teljes személyiség blogra vetítéséhez viszont kevés egy év.

"S" születésnapi torta | készítő: Reactor

A születésnap elengedhetetlen része a torta. A honlap esetében csak jelképesen „sütöttem” ezt a csodaszép „S” alakú tiramisu tortát.

---

A kezdeti lelkesedés, ami a blog elején a viszonylag gyakoribb bejegyzéseket produkálta, még most sem szűnt meg, csak érthető okokból és szükségszerűen alábbhagyott. A lényeget immár nem a napi gyakoriságú írások, hanem a minőség és kidolgozottság jelenti. Aki nem első sorban blogírással foglalkozik, annak a havi egy bejegyzés tökéletesen megfelel.

Mit lehet megtudni egy emberről, ha látjuk a gondolatait?
Sok mindent. Milyen az emberismerete; hogy viszonyul bizonyos dolgokhoz; miben hisz; magányos-e; milyen az értékrendje; számít-e neki a megbecsülés, a büszkeség; hatalomra, vagy megértésre vágyik-e?
A fogalmazásmódból és az úgymond látszatból minden kiderül. Természetesen magamat nem minősíthetem, arra ott vannak az olvasók.

Folytatom-e az írást?
Mindenképpen. Nem csupán az olvasója, de a szerzője is sokat köszönhet egy blognak. Úgy gondolom, nekem már egy év alatt is sokat adott. Talán a legösztönzőbb az írásban az, hogy az ember valami egyedit, valami újat és valami olyat hozzon létre, ami tulajdonképpen saját maga. „Az vagy, amit leírsz!” Ha az a valami másoknak nem tetszik, akkor induljon ki saját magából, ő milyet írna az adott témában.
A kritika nem a fogalmazásmód, nem a szóhasználat és még csak nem is a helyesírás miatt alakul ki az emberekben, hanem azért, mert ahányan vagyunk, annyiféleképpen közelítjük meg az igazságot.
Ha még nem kezdtél bele a blogírásba, szívből bíztatlak, hogy kezdd el! Meg fogod látni, hogy érdemes. Nem elsősorban mások miatt, hanem önmagad miatt. Mielőtt azonban elkezdenél írni, gondolkodj! Hová vonzódsz jobban, az agresszív, trágár, önző és megvető emberek közé, akiknek az a dolguk, hogy mindenben meglássák a rosszat, a visszataszítót; vagy pedig az olyanok közé, akik nyitottak a világra, szeretetteljesek és látják, vagy látni akarják a dolgok igazi lényegét. Akármelyiket is választod, szembe kell nézned azzal, hogy – annak ellenére, hogy amiket leírsz, azok számodra valóságosak – az elismerés mellett kapni fogsz építő, és romboló kritikát is.
Egy biztos, ha ennek a bejegyzésnek a hatására kezdesz írni, és erre fel is hívod a figyelmem, akkor tőlem megkapod mindkettőt, ugyanis ha én kritizálok valakit, akkor megmondom azt is, hogy a felfogásom szerint általában a legtöbben miben nem értenek egyet vele és miben állnak mellette, így lehetőséget adok a fejlődésre.

Tervezem-e társszerző felvételét?
Egyelőre nem, de a jövőben ez is elképzelhető. Alapjában véve nagyon jó dolognak és kihívásnak tartom egy vagy több olyan személy felvételét, akik színesíthetik az oldal kínálatát. Ahogy a blog folyamatosan növekszik, egyre több téma kerül terítékre, de minél több területet vizsgálunk, annál jobban körvonalazódik az a „középvonal”, amit a blog tényleges témájának lehet nevezni. Ezen központi téma minden új bejegyzéssel változik, és értelem szerűen végső formáját csak a benne szereplő összes írás alapján lehet megítélni.

A felvett írók növelhetik a blog értékét, de csak akkor, ha a kulcsfontosságú dolgokban egyetértenek és tartják magukat a blog szellemiségéhez

---

Nagyon fontos, hogy az esetleges társszerzők közel azonos érdeklődési körű, és azonos beállítottságú egyének legyenek (jelen esetben „minden” érdekelje őket). Ne legyenek teljesen idegenek, ismerjék egymást és megbízzanak a másikban. Emellett természetesen alkalmazkodniuk is kell egymáshoz, be kell látniuk, hogy nem mindenben értenek egyet. A legkevésbé sem szeretném, ha a blogba meghívott személy valamiféle „főnöknek” tartana, aki mindenáron azon dolgozik, hogy kitúrja. Mivel ez még tervben sem szerepel, az elvárásaimmal kapcsolatban csak annyit: „Láttad az én verziómat, alkoss valami hasonlót!”

Egyszerűen tovább
Célom továbbra is a végtelen egyszerűség az apró értékek meglátása, a „mindenről sokat és érthetőt” elve, a megértés és a készséges magyarázat.
Hogy érdemes volt-e elkezdeni? Egyértelműen igen, hiszen akármilyen témában írhatok, és mindig van pár ember, akit pont az adott verzió fog érdekelni, pont akkor és pont úgy van rá szüksége, amikor és ahogy „tálalásra kerül”.
Az blog végső célját – az olvasó világképének formálódását, érdeklődési körének bővülését – a honlap tulajdonosa a legtöbb esetben észre sem veszi, hiszen nincs ott, amikor olvassák, nincs jelen, amikor az olvasó a fejéhez kap: „És tényleg, ez így van? Így is lehet?” Ezért vannak a visszajelzési, hozzászólási lehetőségek, hogy ebből a felismerésből a szerző is részesülhessen, hogy lássa, célba ért az írása, levonták belőle a tanulságot és ezzel a pozitív tapasztalattal mennek tovább.
Ugyanakkor az írás nem kötelező, folytatom, ahogy- és amíg tudom és örülök minden kis elért célnak, még a legkisebbnek is.

A folytatás nem marad el. Ahogy a fény létrehozza a végtelen illúzióját, úgy folytatódik a blog is, látszólag végtelen, valójában teljesen hétköznapi módon

---

Mindent összevetve hasonló lesz a folytatás is, azzal a különbséggel, hogy mindenki egy évvel öregebb, okosabb lett, közelebb került a valóság megértéséhez.
Ha nem is akarom megszemélyesíteni, azt azért fenntartom, hogy a blog egy jókora, és egyre nagyobb darab belőlem, így hát: „Boldog születésnapot Spontareality!”

A végső valóság

Hogy működik a világ, kik vagyunk, mi az, amit valóságnak nevezhetünk, egyáltalán létezik-e klasszikus értelemben vett anyag, amit érzünk és megérinthetünk? A vallás és a tudomány valóban összeegyeztethetetlen? Balogh Béla: „A végső valóság” című könyvében ezekre a kérdésekre is – azt mondhatjuk, minden részletre kiterjedő és teljesen kielégítő – választ ad. Lépjünk be a tényleges való világba, amelynek működéséről némi fogalma mindenkinek van, tudat alatt sejti az igazságot, de eddig nem volt ilyen mélyre ható, részletes és összeszedett kiindulópontja annak megértéséhez.

Az utóbbi időben többször is foglalkoztam hasonló témákkal például az „Egyedül vagyunk? Elméletek az univerzumról”, vagy legutóbb az „Új medicina: konfliktusmegoldás = egészség?” című, egy igazán különleges gyógyítási módról, vagy felfogásról szóló bejegyzésemben, és a világ működésének apró részleteit próbáltam leírni, persze biztos forrásból származó háttéranyagok felhasználásával.

Időnként jó elgondolkodni más világnézetekről, egy másik ember nézőpontjából szemlélődni, még ha nem is hisszük el, hogy így is lehet, akkor is ad egyfajta pluszt, amit beépíthetünk eddigi világképünkbe, hiszen nincs két ember, aki ugyanúgy gondolkodna, ugyanúgy látná a világot.

Nemrég a kezembe vettem Balogh Béla: „A végső valóság” című fantasztikus könyvét. Már a cím is sejteti azt a sokrétű tartalmat, ami a könyvben szerepel. Gondoltam, ebbe érdemes belevágni, mert a valóság, az igazság keresése mindenkit érint.

Úgy érzem az új medicina által hangoztatott konfliktusmegoldás ennek csak egy nagyon kis töredéke. Kezdetben azt gondoltam: ismét egy ezoterikus alapokon nyugvó verzió, ismét egy mindent megmagyarázni próbáló felfogás, ennél se több, se kevesebb. Később viszont, a könyv olvasása közben azon kaptam magam, hogy egyszerűen nem tudom letenni. Miről szól, miben más és mit nyújt ez a kiadvány a pillanatnyi élményen túl? Találhatók benne olyan mély gondolatok, igazságok, amelyek megfogják az embert, vagy megváltoztathatják-e eddigi életét? Azt kell, hogy mondjam: határozottan IGEN.

A könyvben leírt „felfedezés” olyan léptékű, mint amikor beépült az emberiség tudatába, hogy a Föld gömbölyű.

Mindössze két dolog teszi ezt a világfelfogást rendkívül érdekessé és hihetővé.
- Az egyik az általunk érzékelt anyagi világ létezésének mélyebb megértése, annak a „hajmeresztő” feltételezésnek a belátása, hogy az, amit anyagnak nevezünk tulajdonképpen hullám, mint a hang, vagy a fény. Ez teljesen felborítja a materialista (anyagközpontú) világnézetünket.
- A másik az, hogy nem foglalkozik külön tudományos, vallási és ezoterikus témákkal, hanem mindhármat együtt, egységes egészként tárgyalja. Minden mindennel összefügg. A vallást és az ezotériát mindig is nagyon nehéz volt összeegyeztetni a tudománnyal.
Ez a könyv kísérletet tesz arra, hogy megértesse ezeket a dolgokat, persze csakis azok számára, akik megfelelően nyitottak a hit és a logika eme különös keverékére és ezzel együtt egy új világnézetre.

Mi az anyag?
Nézzük először, hogy mi köze van az anyagnak a rezgéshez. Mi az anyag legkisebb oszthatatlan építőköve, mi az a részecske, ami az anyag alapjának tekinthető? Az atom, az elemi részecskék (protonok, elektronok), vagy a kvarkok? A tudomány nem tud erre választ adni, ugyanis minél kisebb alkotórészeket keres, annál inkább nem talál semmit. Szó szerint semmit. Az anyag, mint olyan, nem létezik. Mi lehet akkor az, ami felépíti az általunk anyagnak nevezett képződményt.

Idézet a könyvből:
„Mi történne, ha az anyagot hullámként kezelnénk? A fizikai és matematikai lehetőség ugyanis adott. E=mc² mondja ki Einstein speciális relativitáselméletének közismert képlete, ahol E az energia, m a tömeg és c a fény sebessége vákuumban. A képlet azt mutatja, mennyi energia felel meg egy bizonyos tömeggel rendelkező részecskének. Ezek a bizonyos részecskék tehát, amiket mi anyagként érzékelünk, tulajdonképpen kis energiacsomagok.”

És mindemellett azt hisszük, a szilárd dolgok, pl. a fa, egy meghatározott sűrűséggel rendelkező, kézzel fogható, „felfogható” anyag. A kulcs nem is gondolnánk, milyen egyértelmű és milyen egyszerűen kivitelezhető jelenségben van: az anyagérzetben. A könnyebb megértés érdekében tekintsük a vizet, mint anyagot! A víz 0°C alatt megfagy, szilárd halmazállapotot vesz fel. Ilyenkor megérinthető, megfogható, mondhatnánk kézzel fogható és érzékelhető anyag. A dolog megértése az általunk érzékelhető tartományú halmazállapot változásokban van. A víz normál szobahőmérsékleten folyékony halmazállapotú, még mindig érezhető, felfogható anyag. Jóllehet szerkezete immár olyan, hogy megengedi az alakváltozást, belenyúlhatunk anélkül, hogy sérülést okoznánk magunknak. Mi történik viszont, ha a vizet 100°C fölé hevítjük? Légneművé válik, így egy bizonyos koncentráció alatt teljesen érzékelhetetlen anyagról beszélünk.

Angie Agostino Pixabay

A víz 3 fizikai megjelenési formája.

Az tehát, amit mi anyagnak nevezünk csupán rezgés, csak éppen olyan tartományú, ami érzékszerveink érzékenységén belülre esik. Az anyagérzet az, amin keresztül az átlagember is megértheti az anyag hullámtermészetét.
Ezek szerint az emberi test, és minden anyag, amit magunk körül látunk és érzünk rezgésekből áll. És mivel a rezgés nem jöhet létre magától, ezért kell lennie egy magasabb frekvenciájú rezgésnek, ami létrehozza azt. Ekkor nyílik ki igazán az egész univerzum megértésének lehetősége, ugyanis – mint ahogy a hangnál, és a fénynél – az anyagnál is elképzelhetjük a rezgéstartomány fogalmát, és így beilleszthetjük egy rendkívül széles spektrumba, ahol a frekvencia határozza meg, hogy éppen érzékelhető, vagy nem érzékelhető „anyagról” van szó. Például az ultrahangot a fülünk nem érzékeli, mert ultra magas frekvenciájú, a dobhártyánkat nem képes rezgésbe hozni. Ugyanakkor a denevérek füle ugyanolyan hangnak érzékeli, mint mi, mondjuk a beszéd hangját. A lényeg itt is az érzékszerv „méréshatára”.

Hogy jön össze a vallás a tudománnyal?
Mi az, amit az ember érzékel, de mérőműszerrel nem mérhető. Mi az, amit egyértelműnek veszünk, mégsem tudjuk behatárolni, vagy felfogni annak természetét? Ez a gondolat. Már a fajunk elnevezése is sejteti igazi valónk lényegét: Homo Sapiens – gondolkodó ember.
A gondolataink is rezgések, csak éppen nincs olyan mérőműszerünk, amivel mérni tudnánk. Itt tudni kell, hogy az agytevékenység mérése lehetséges, de a felvételen, csak bizonyos agyterületek fokozott aktivitása jelenik meg, nem pedig a gondolat maga. Az agy egy anyagi természetű szerkezet, amely maximum hőt termel, de gondolatok előállítására képtelen. Itt is van egy nehezen hihető dolog: nem az agy irányítja a gondolatokat, hanem a gondolatok az agyat. Ezek szerint a gondolat a kulcs a vallás megértéséhez, hiszen olyan rezgésről beszélünk, melynek frekvenciája meghaladja az anyagi világban mérhető legmagasabb értéket is, de mi emberek, mégis érzékeljük.
Hogy észlelhetünk ilyen rezgéseket, amikor anyagi világban élünk? Ez összefüggésbe hozható a dimenziók kérdésével is. Mi 3 dimenziós világban élünk, melynek van hossza, szélessége, és magassága. A 2 dimenziós világot szintén felfogjuk, és értjük, ellentétben a 4 dimenziós világgal, amit már elképzelni sem tudunk, mert az anyagnak nem létezik számunkra negyedik kiterjedése. Az nem mérhető, nem észlelhető számunkra, ugyanúgy, ahogy a 2 dimenziós lény sem foghatja fel a 3 dimenziós világot, mert létezése korlátok közé van szorítva. A gondolat viszont megtöri ezt a rendszert, ugyanis kimutathatatlan anyagi körülmények között. Ebből következik az a felismerés, hogy testünk ugyan anyagi, de gondolataink, egy úgynevezett magasabb szférában erednek.

Minden bizonnyal létezik egy úgymond érzékelhetetlen valónk is, amelyet az ezotéria asztráltestnek nevez és ebben a magasabb frekvenciájú világban létezik. A leírtak alapján nem nehéz belátni, hogy ebből ered az anyagi testünk is, amely a rezgések fizikai megjelenése, kivetülése. De honnét ered az a magasabb rezgés? Csak egy központi forrásból érkezhet, amit nevezhetünk kiindulópontnak, teremtő erőnek, vagy Istennek.
Itt jön be a képbe az ezotéria, és a vallás, mint szintén egyértelmű és nyilvánvaló dolgok. Isten létezik? A leírtak alapján kijelenthetjük, hogy igen.

A gondolat ereje
Mivel az anyag egy kimutathatatlan és nem mérhető világból ered, így mondhatjuk, hogy gondolatok által teremtett dolog. Ha ez igaz, akkor gondolataink megjelennek a fizikai valóságban is. Persze ez nem ilyen egyszerű. Itt jön a képbe az ezotériában gyakran emlegetett „vonzás törvénye” kifejezés. Azt jelenti, hogy amire gondolunk, azt mintegy bevonzzuk az univerzumból, és megjelenítjük (materializáljuk).

Az anyagi világban azonban minden lassabban történik, az anyag természete miatt. Például, ha egy sportautóra gondolok, az nem jelenhet meg azonnal előttem. Ha így lenne, az káoszt okozna. Ez pedig már csak akarat, és kitartás függvénye, mert beláthatjuk, hogy a gondolat vezérli a tetteinket is, tehát ha valamit nagyon akarunk, akkor teszünk érte és előbb-utóbb valósággá válik. (Az autó esetében spórolunk, szorosabbra húzzuk a nadrágszíjat, és a végén megvásároljuk egy autószalonban.) Amint azonban megszűnik az akarat, megszűnik az a gondolat, amely irányította a dolgok kivetülését, abban a pillanatban megszűnik annak anyagi valója is.

Mi történik, ha meghalunk?
A felfogás szerint a fizikai test halálával nem szűnik meg annak magasabb szférából érkező úgymond adása. Olyan ez, mint amikor tönkremegy a rádiósmagnónk. Attól, hogy tönkrement a készülék, az nem jelenti egyben a műsorszolgáltató, vagy adótorony tönkremenetelét is.
Emellett egyre többen hisznek a lélekvándorlásban, hiszen ha a leírtakat belátjuk, akkor megnyílik előttünk a reinkarnáció megértésének lehetősége is.

Mindenesetre igaza van a szerzőnek, azzal kapcsolatban, hogy ebben az anyagközpontú, anyagias világban, ahol nemzedékek óta a materialista világnézet dominál, nehéz bármit is elképzelni, még ha az egyébként fizikai törvényekkel is alátámasztott, és hihető formában kerül tálalásra.

Viszont érdemes elgondolkodni a következőkön:
- A gondolat létét elfogadjuk, mert gondolkodunk, annak ellenére, hogy a gondolat nem anyagi.
- Hányszor mondjuk, amikor meg szeretnénk magyarázni valamit: „Gondolj csak bele!”
- Hányszor használjuk ezt a kifejezést: „Előző életemben…”
- Amikor látunk a TV-ben egy nehéz sorsú gyermeket, mindig azt mondjuk: „Hová született ez a szerencsétlen…” (Tudat alatt utalva a lélekvándorlásra.)
- Ha nem is vagyunk vallásosak, kellemetlen helyzetekben rendszerint a következőt mondjuk: „Jaj Istenem!”

Remélem felkeltettem az érdeklődést a könyv iránt, és ha még hihetetlen is, amit leír, azért az olvasása kellemes kikapcsolódásnak tökéletesen megfelel.
Hogy ki mennyit hisz el a könyvből, azt az dönti el, mennyire képes befogadni olyan dolgokat, amik elsőre nem egyértelműek. A nyitottság, a kíváncsiság mindenkiben benne van, folyamatosan keressük a világ megértése felé vezető utat, még ha ennek nem is vagyunk mindig tudatában.

További információ a szerző weboldalán:
www.baloghbela.hu

A könyv megrendelhető a Bioenergetic kiadótól:
www.bioenergetic.hu

A Föld napja – április 22.

A környezetvédelem örök téma, soha nem lehet eleget írni róla, hogy mikor, mit kéne tenni, annak érdekében, hogy még sokáig élvezhessük a Föld „gyümölcseit” és az általa nyújtott biztonságot. Április 22-e a környezetvédelemről szól, a természet, a bolygó, és nem utolsó sorban az emberi élet védelméről. Azonban van a dolognak egy másik oldala is: Helyes-e, hogy környezetvédelem címszó alatt önkényesen beavatkozunk a természet rendjébe, egyáltalán megváltoztathatjuk annak rendszerét? Hol a határ, meddig tehetjük ezt meg?
Milyen mértékben befolyásolja a Föld működését az emberi tevékenyég, egyáltalán hat-e rá számottevően, és fordítva: mi mennyire függünk a bolygótól? Tekinthető-e a Föld egy élő organizmusnak?

Védjük meg a Földet, mentsük meg a kihalástól az állatfajokat, őrizzük meg az otthonunkat élhetőként! Éljünk mértéktartóan, tegyünk le az autózásról, takarékoskodjunk, fedezzünk fel újabb erőforrásokat, gyűjtsük a hulladékot szelektíven! – Hangoztatják folyton a környezetvédők.

Nézzük meg először, hogy miért érdemes tenni a Földért.
Elsősorban a saját életünk az, amit veszthetünk a Földdel együtt. De itt sem ilyen egyszerű a dolog. Csak a saját generációnktól vesszük el a lehetőséget az életre? A mai szemlélet a következő: „Én és a családom, maximum az unokáim éljenek szép hosszú, teljes életet, ami azután lesz, az már a hatáskörömön kívül esik, hiszen még én sem érem meg az öregkort, nem hogy ők.”

Peter Biela Pixabay

„A tudatlanság áldásos” – tartja a mondás. A környezetvédelemben ez nem így van. Gondoljunk csak bele: egy családi reggelin mennyi hulladék keletkezik? Nem érezzük a súlyát, mert amint kidobjuk, számunkra érdektelenné válik.

Legfeljebb a tudósokra korlátozódik azoknak a száma, akik esetleg a távoli jövőbe tekintenek és felteszik a kérdést: „milyen lesz az élet x év múlva?”
Ebből a szempontból nézve hatalmas súly nehezedik ránk, amikor ésszerű döntéseket kell hoznunk a minket követő generációk életét tekintve. Ez olyan felelősség és feladat, amely – függetlenül attól, hogy úgy kell végrehajtanunk, hogy közben tekintettel legyünk a földi életre – nem megvalósíthatatlan.
Ügyes kibúvó ez alól a jó öreg: „Én akkor már úgysem leszek” kifejezés, amellyel a felelősséget mintegy átdobjuk a minket követő generációnak, csakhogy a teher egyre növekszik és elér egy pontra, amin túl már teljesíthetetlenné, leküzdhetetlenné válik.
A problémákat nem akkor kell megoldani, amikor már nem lehet, hanem akkor, amikor keletkeznek.
Persze könnyebb mondani, mint tenni akármit is. Elárulom: nem nehéz, legalábbis nem lenne nehéz tenni olyan lépéseket, amelyekkel az egyén is hozzájárulhat az emberiség fennmaradásához. Például menjünk csak előre az időben, mondjuk 50 évet! Nem túl sok, de ha úgy vesszük, egy fél élet és sajnos egyre többen vannak olyanok, akiknek az egész élete. Mi kerül 50 évbe? Ha egy fém kólás dobozt eldobsz az erdőben, akkor kb. ennyi idő alatt bomlik le. Amikorra már gyerekeid lesznek. Addig szennyezi, mérgezi az akkor már egyre inkább az ő világukat. Nem tudni, mi lesz a mentalitás 50, vagy 100 év múlva ebben a kérdéskörben, de az akkor élő embernek biztosan lesz oka neheztelni a mostani rendszerre (is).

Vajon tisztában vagyunk a nagyságrendekkel amikor „védjük a környezetet”?
Tevékenységünkkel nem a Földet, a rajta kialakult ökoszisztémát veszélyeztetjük, hanem az életünket. A földi élet már az embernél jóval nagyobb „katasztrófákat” átélt. Gondoljunk a föld mélyén élő baktériumokra! Fajok mindig is haltak ki, az ember megjelenése előtt is.
Tulajdonképpen mi a Föld? Tehetjük fel azonnal a kérdést. Egy élőlény? „Igen, a bolygó él és mi a részei vagyunk!” Jön a válasz. Ezzel látszólag mindent megmagyaráztak, minden miértre választ adtak.
Akkor tovább megyek: mit szólnának a környezetvédők ahhoz, ha azt mondanám, hogy a Föld – meg úgy általában az egész Világ – egy olyan hatalmas, önfenntartó, és kiegyenlítő rendszer, amelynek működésére legfeljebb akkora hatással vagyunk, mint egy porszem a piaci mérleg mérési pontosságára, vagy mint egy szúnyog a kamionra, amikor találkozik a szélvédővel.
Mióta vagyunk itt? Földtörténeti időben számolva alig pár pillanata jelentünk meg. Ahhoz, hogy megváltoztassunk bármit is, nagyon kis esélyünk van, szinte semmi. Kisebb, mint egyetlen sejt hatása testünk működésére.
Lássuk be: a Föld nem függ az emberi tevékenységtől. A mi életünk annál inkább függ a Földtől. Ha akármi miatt eltűnnénk, teszem azt: belefulladnánk saját szemetünkbe, esetleg atombomba végezne velünk, a Föld szemrebbenés nélkül menne tovább. Kezdené felépíteni újra az életet, csakhogy más módon, „tanulva az esetünkből”. Hogy miért? Azért, mert nincs szüksége külső beavatkozásra ahhoz, hogy működjön.

Mindezek ismeretében van-e oka, vagy értelme az emberiség kialakulásának?
A filozófia az emberi gondolkodás határait feszegeti és felteszi az örök kérdést: „mi lenne ha…” Az ember kíváncsiságának nincsenek határai és amint bármit elképzelhet, úgy a legtöbb esetben sajnos téved.
Ha a Föld egy élő organizmus, bizonyára van oka az ittlétünknek, hiszen az ő anyagából épülünk fel, azzal táplálkozunk. A vallások azt tartják: egy felsőbb intelligencia, az Isten teremtett minket. A tudományos világ ezzel szemben azt vallja, hogy üstökösök által behurcolt primitív létformákból alakultunk ki az összes élőlénnyel együtt.
Mi a helyzet akkor, ha egyik sem teljesen igaz, ha csak a természetes egyensúly érdekében jöttünk létre, hogy puszta létünkkel helyreállítsunk valamit, vagy éppen felborítsuk azt, előkészítve a terepet egy másfajta létforma számára?
Bármennyire is szeretnénk kezünkben tartani a dolgokat, be kell látnunk, nem mi irányítunk.

Free-Photos Pixabay

Ahogy a víz mindig lefelé igyekszik, úgy áll helyre folyton a természet egyensúlya. Elég, ha ezt az egyensúlyt csak olyan mértékben borítjuk fel, amely zavar következményeit az emberi szervezet már nem viseli el.

Mindezek ellenére gondolkozzunk józanul! Nem kell megmentenünk minden fajt, nem kell úgymond védenünk a környezetet, elég, ha csupán a saját környezetünket tartjuk rendben, azt védjük. Itt ne gondoljunk nagy dolgokra, elegendő csupán egy alapszintű tudatosság bevezetése, pl. ha a lebomló anyagokat külön gyűjtjük a nem lebomlóktól, már rengeteget tettünk. A személyes környezet ugyanakkor árulkodik a belsőnkről és a dologhoz való hozzáállásunkról is.

Mi a tanulság?
A környezetvédelem nem a környezet, hanem az életünk védelme. Nem könnyű a környezetvédelem, ha kényszerből tesszük. Megfelelő környezettudatosság kell hozzá, de nem szabad túlzásba vinni sem. Tisztában kell lenni a korlátainkkal, azzal, hogy egy nagyobb rendszer részei vagyunk, amely tőlünk függetlenül természetes egyensúlyra törekszik. Ne próbáljuk irányítani, megváltoztatni, mert a végén úgyis a természet győz!

Nem találok szavakat

Biztosan előfordult már veled, hogy – akár vizsgán, akár a szüleid, vagy mások társaságában – meg sem tudtál szólalni. Tudnak „beszélni” a politikusok? Mi a különbség az igazi élőszó, és az érthető, de felolvasás jellegű, szinte géphangszerű beszéd közt? Milyen akadály állhat elénk, ha véletlenül arra adjuk a fejünket, hogy megértessünk valamit? Mit jelent a „kapcsolatok nélküli” társadalom? Hogyan hat a nyelvtudás a gondolkodásra?

Nem születik senki szónoknak, de mindenkinél kifejleszthető egy alapszintű előadói készség. Amikor próbálod kifejezni magad, a legnagyobb akadály, amivel találkozhatsz a monotonitás. A nem megfelelő hangnemmel egy perc alatt le lehet fárasztani akárkit. A következőkben mondok néhány példát olyan negatív kifejezésmódokra, amelyeket sokszor én is szeretnék elkerülni, de nem mindig sikerül.

Fárasztó telefon
Mindenki tapasztalta már, milyen az automata hívásfeldolgozó robot élethűen felvett hangja, aminek hatására a menüpontok hosszú percekig tartó felsorolása közben az az érzésed támad: „mindjárt elalszom!” Pl: „Üdvözöljük! Ön a … hívta! Ha ügyet szeretne intézni, nyomja meg az 1-es gombot! Ha mással kíván foglalkozni, nyomja meg a 2-es gombot” és így tovább.
Annak ellenére, hogy emberi hangot hallasz és érted is, amit mond, mégis egy természetellenes monoton és fárasztó, egyoldalú beszélgetés részese vagy.

Fárasztó utazás
Ugyanez az utazáskor: vonaton, autóban, vagy repülőn ülve az ember inkább alszik, minthogy érdekelné, kik veszik körül, milyen úton, hogyan jut el céljához. Csak arra gondol, ami az út végén várja. Átvitt értelemben az egész életünk egy utazás, egy monoton, legtöbbször magányos és kellemetlen tevékenység.

Fárasztó TV
A TV-csatornák közt az élesebb fülűek észrevehetően nagy különbségeket fedezhetnek fel. Szándékosan nem írok csatornaneveket!
A különbségek alapvetően 2 csoportra osztják az adásokat. Az egyik csoport a közvetlen, nyitott, érdekes, mindig aktuális és felesleges kitérőktől mentes adás, amelyet általában a legtöbben néznek. A másik csoport a vontatott, ezáltal kevésbé érdekes, „mintha olvasnák” típusú adás, ahol a tapasztalatlanság, a túlzásba vitt komolyság és hivatalosság már szinte sérti az ember fülét.

Lehetsz színész, még akarnod sem kell
Ha azt mondom, mindenki lehet jó színész, akkor azonnal a következőre gondolsz: vajon miért mondja ezt? Hiszen ez badarság!
Nem az! Színésznek lenni elsősorban nem azt jelenti, hogy elvégezted a színművészeti főiskolát. Még csak azt sem jelenti, hogy jó színészi képességeid vannak. Ugyanakkor a túlzásba vitt színészi ünnepélyesség sem lehet helyénvaló a hétköznapokban. A színészet lényege: játszd el saját magad, légy önmagad idegenek előtt is! Ez viszont csak úgy hangzik, mintha könnyű lenne. Valójában a hangulat eltalálása teszi nehézzé, ugyanis nem minden helyzetben az általad megfelelőnek tartott szó, vagy hangnem a helyénvaló. Ennek elsősorban a családban élők válnak „áldozataivá”. A dolog következménye az elutasítás, megrovás, az együtt töltött időt olykor színesebbé tevő veszekedés. És pont ez az, ami jó színésszé, jó szónokká tesz. Láttad már magad igazi veszekedés közben? A legtöbben nem, pedig akkor vagy igazán színész. Olyankor akaratlanul állítasz össze olyan összetett mondatokat, és használsz olyan bonyolult szófordulatokat, amelyekre egyébként nem lennél képes. Tudva, hogy te irányítasz, nem figyelnek milliók a készülékük előtt ülve, előtör belőled a természetes lényed, azonnal tudod mi a jó és mi a rossz. Ez azonban túlmegy még a színészi képességeken is, hiszen szóhasználat terén még csak nem is vagy korlátok közé szorítva, mint általában egy színész.
A feladatod elsősorban az arany középút megtalálása: ne légy se fárasztó, se túlságosan szókimondó. Ne hadarj, mert az érthetetlenség itt nem az egyediség jele.

A politikus, mint a szavak királya
A politikusok nagyon jó szónokok, nekik elsőre elhiszel mindent, „ők mindig betartják az ígéreteiket”. Nos, ezek közül egyik sem igaz. A politikus beszéde mögött ott áll egy végletekig megtervezett állami apparátus, amely pontosan meghatározza, mikor, mit mondjon. A politikusok beszéde abból a szempontból is veszélyes, hogy mindig azt mondják, amit látszólag hallani akarsz, de elkerülhetetlenül tartalmaz olyan apró részeket, utalásokat, amelyeket észre sem veszel, pedig pont azokban van a lényeg, az, amit esetenként nem is szeretnél hallani. Egy hasonlattal élve: a gyerek nem szereti a spenótot, a sóskát viszont imádja. A megoldás az, hogy keverjünk a sóska közé egy kis spenótot, épp csak annyit, amennyi még észrevehetetlen, és folyamatosan fokozzuk a spenót koncentrációját addig, amíg a sóska teljesen eltűnik. Aztán megkérdezzük: „Fiam! Szereted a spenótot? Ha a válasz: nem, akkor azt mondjuk neki: „Szereted, vagy nem szereted, akkor is megetted!” A politikus elsősorban rendkívül tagoltan beszél, hihető, és naprakész szeretne lenni, mély benyomást akar tenni a hallgatóságra. Pl. „Ezt – Magyar – ország – nem – tűrheti – tovább!”, és persze közben a testbeszéde – amely többnyire a kézmozgására korlátozódik – nyomatékosítja és sulykolja.

Mitől függ, hogy milyen a beszédstílus?
Leginkább a vizsgált személy foglalkozásától. Amint egy politikusnak, úgy egy tanárnak, papnak, orvosnak, ügyvédnek, jósnak, vagy rendőrnek is megvan a jól elkülöníthető kifejezésmódja. Persze nem ilyen élesek a határok, de ezeken a kategóriákon felül is természetesen bárki rendelkezhet a tárgyalt stílussal, ami nem feltétlenül függ a társadalmi helyzetétől és intelligenciaszintjétől.

Ryan McGuire Pixabay

Milyen mértékű a különböző foglalkozású emberek beszédstílusának különbsége?

A tanár az érthetőségre és a tanulás elősegítésére koncentrál, mondanivalóját gyakran megszakítja akár a mondat közepén felvitt hangsúllyal, várva a tanulók reakcióját, hogy visszajelzést kapjon azok tudásszintjéről.
A pap beszéde a prédikáció, amely elsősorban a vallásra helyezi a hangsúlyt. Egyúttal tesztelve a hívek Istenbe vetett hitét és kitartását is. A prédikáció közben sűrűn említ példákat a szentírásból ezzel is alátámasztva mondandóját. Ugyanakkor úgy állítja be a hangnemet, és azért beszél tagoltan, mert ő csak közvetít, rajta keresztül Isten beszél. Pl. „Kedves testvérek! Mit üzen nekünk ez az ünnep? Mert hiszen nem elég, ha csak úgy teszünk, mintha, nem elég, ha képmutatóan kijelentjük: én mélyen vallásos vagyok. Mi elég kedves testvéreim? A hit. a hit a legfontosabb.”
Az orvos sokszor esik abba a hibába, hogy latinul kezd el beszélgetni a beteggel, ami csak kezdetben zavaró, idővel a beteg is megtanulja az orvosi szakkifejezéseket, és aktívan részt tud venni a beszélgetésben. Pl. „Ezen a scoliosis-on még dolgoznunk kell!”
Az ügyvéd beszédstílusa kimért, tisztában van azzal, hogy mikor mit mondhat, beszédének tartalma jogilag teljesen megalapozott. Ismeri az összes törvénykönyv összes törvényének összes paragrafusát. Gyakran használja a „jogszabály kimondja”, „a cikkely szerint”, kifejezéseket.
A jós ezzel ellentétben az univerzum energiaáramlására, a bolygók állására, a tenyér vonalaira, a kártyák sorrendjére fog mindent, és ha még nem is mond igazat, akkor is elvárja a „munkája” iránti elismerést. A képzett jós úgy beszél, hogy közben észrevehetetlenül kérdez is. A kliens legkisebb arcrezdüléséből, vagy hangnemváltozásából következtet annak érzelemvilágára és közben igyekszik minél többet megtudni róla, hogy aztán némi saját kútfőből merített magyarázattal kiegészítve valósághűen tárja elé a jövője néhány részletét. Sok sztereotípiával, és az életkor birtokában kimondható általánossággal rendelkezik. Pl. egy 75 éves kliens esetén: „Igen, már látom is a kártyából, hogy önnek egészségügyi problémái vannak, magas a vérnyomása, és a koleszterinszintje. Egyen sok zöldséget, gyümölcsöt, kerülje a húst, és az édességeket!”
A rendőr megnyilvánulásai sokaknak adnak okot a nevetésre. Beszéde teljes egészében a rendőrségnél használatos, katonás rendet sugárzó, amúgy érthető, de a sok szakkifejezés és a túlzott alapossággal kivitelezett fogalmazásmód miatt nem igazán illik az általános hétköznapi szóhasználatba.
Pl. „A Trabant típusú gépjármű vezetője feltehetően alkoholos befolyásoltság alatt állt. Az útfelület ónos eső miatt jégbordássá vált, a gépkocsivezető figyelmen kívül hagyta a közlekedési rendszabályokat, nem adta meg az elsőbbséget a védett útvonalon érkező Audinak és az ütközés után irányíthatatlanná vált gépjárművet az árokba kormányozta!”

„Kapcsolatok nélküli” társadalom
A mai ember a hétköznapokban rendkívül komor, visszautasító és önző. A rohanó világ városaiban senkinek sincs ideje és motivációja sem az idegenekkel, sem a tágabb környezetükben élőkkel való aktív interakciók kezdeményezésére. Mit látunk általában? Siető, magába roskadt embereket, akik jobb esetben kifejezéstelen, rosszabb esetben megvető, vagy bűntető arckifejezéssel hozzák tudomásodra: nem érdekelsz, nem érdekel semmi, csak én vagyok, senki más nincs, „miért nézel?”. Az ilyen közösségben nagyon kis esélyed van kapcsolatot teremteni.
Milyen módszerrel teremthetsz hangulatot például egy forgalmas buszmegállóban, vagy olyan helyeken, ahol sok emberrel „összezárva” vagy kénytelen eltölteni egy kis időt, ahol nem az a cél, hogy ösztönösen elzárkózz a többi ember elől?
A kulcs a nyugalom, és a jókedv. Ezekből van manapság a legkevesebb. Ha valaki hangosan nevet a buszon, azt a többiek nyíltan elítélik, mondván: „ez nem normális”, ez ütközik a visszahúzódó társadalom egyébként íratlan szabályaival. Mire tanítottak szüleid? „Idegenekkel ne beszélj, ne fogadj el tőlük semmit, maradj csendben, ne érdekeljenek más gondolatai és te se mutasd ki érzelmeid akárkinek!” Ezzel szemben gondolkodj pozitívan! Nehéz elhinni, de nem az számít, amit mások gondolnak rólad, hanem az, amit te gondolsz magadról. Ha pl. szépnek tartod magad, akkor mások is szépnek fognak tartani. Ha azt hiszed, jól beszélsz, helyesírási hibák nélkül írsz, mindez ad egyfajta pozitív lendületet az életszemléletednek és ez előbb utóbb másoknak is feltűnik. Ilyen pozitív gondolat a vágyakozás is, amikor szeretnéd, hogy jó történjen veled. De ha már itt tartunk: nem elég vágyakozni, akarni kell! Ne panaszkodj! Ne mondj olyanokat, hogy pl. szenvedés az élet. Fogd fel másképp: A szenvedés az élet velejárója, erősít, tapasztalatokat ad, szükséges átélnünk ahhoz, hogy később jobbra forduljon helyzetünk.
A helyzet bármennyire is szeretnénk, nem változik, mert az emberek többsége ún. állampolgár, fogyasztó, városokban él, csavar egy gépezetben. A jövőben pedig félő, hogy eltűnik az a ma még jó néhány helyen fellelhető klasszikus „falu”, ahol mindenki ismer mindenkit, és az ember maximum 200 társával valósít meg egy olyan társadalmi formát, amelyben szellemileg nem zárkóznak el egymás elől, és amely egyúttal az együttélés alapját képezi.

Mi fejleszti leginkább a beszédkészséget, és a kreatív gondolkodást?
A nyelvismeret. Aki több nyelven képes megszólalni az anyanyelve mellett, abban idővel kifejlődik egy olyan tudás, amelynek segítségével integrálja a tanult nyelveket, az agya képes lesz azonnal átállni egyik nyelvről a másikra és fordítva. A nyelvtudásról azt tartják: „ahány nyelven tudsz, annyi ember vagy egy személyben”, persze itt nem a személyiséghasadásra gondolok.

Nem kell politikusnak, színésznek, vagy tanárnak lenned, a lényeg, hogy inkább mások szakítsanak félbe beszéd közben, minthogy háttérbe szorulva, a kínos csend határozzon meg, hiszen a beszéd, és a többnyelvűség az a képesség, amely lehetővé teszi számodra, hogy megoszd gondolataid másokkal, és ezáltal megtaláld a közös hangot olyan emberekkel is, akikkel azelőtt nem tudtál kapcsolatot teremteni.