A környezetvédelem örök téma, soha nem lehet eleget írni róla, hogy mikor, mit kéne tenni, annak érdekében, hogy még sokáig élvezhessük a Föld „gyümölcseit” és az általa nyújtott biztonságot. Április 22-e a környezetvédelemről szól, a természet, a bolygó, és nem utolsó sorban az emberi élet védelméről. Azonban van a dolognak egy másik oldala is: Helyes-e, hogy környezetvédelem címszó alatt önkényesen beavatkozunk a természet rendjébe, egyáltalán megváltoztathatjuk annak rendszerét? Hol a határ, meddig tehetjük ezt meg?
Milyen mértékben befolyásolja a Föld működését az emberi tevékenyég, egyáltalán hat-e rá számottevően, és fordítva: mi mennyire függünk a bolygótól? Tekinthető-e a Föld egy élő organizmusnak?
Védjük meg a Földet, mentsük meg a kihalástól az állatfajokat, őrizzük meg az otthonunkat élhetőként! Éljünk mértéktartóan, tegyünk le az autózásról, takarékoskodjunk, fedezzünk fel újabb erőforrásokat, gyűjtsük a hulladékot szelektíven! – Hangoztatják folyton a környezetvédők.
Nézzük meg először, hogy miért érdemes tenni a Földért.
Elsősorban a saját életünk az, amit veszthetünk a Földdel együtt. De itt sem ilyen egyszerű a dolog. Csak a saját generációnktól vesszük el a lehetőséget az életre? A mai szemlélet a következő: „Én és a családom, maximum az unokáim éljenek szép hosszú, teljes életet, ami azután lesz, az már a hatáskörömön kívül esik, hiszen még én sem érem meg az öregkort, nem hogy ők.”
Legfeljebb a tudósokra korlátozódik azoknak a száma, akik esetleg a távoli jövőbe tekintenek és felteszik a kérdést: „milyen lesz az élet x év múlva?”
Ebből a szempontból nézve hatalmas súly nehezedik ránk, amikor ésszerű döntéseket kell hoznunk a minket követő generációk életét tekintve. Ez olyan felelősség és feladat, amely – függetlenül attól, hogy úgy kell végrehajtanunk, hogy közben tekintettel legyünk a földi életre – nem megvalósíthatatlan.
Ügyes kibúvó ez alól a jó öreg: „Én akkor már úgysem leszek” kifejezés, amellyel a felelősséget mintegy átdobjuk a minket követő generációnak, csakhogy a teher egyre növekszik és elér egy pontra, amin túl már teljesíthetetlenné, leküzdhetetlenné válik.
A problémákat nem akkor kell megoldani, amikor már nem lehet, hanem akkor, amikor keletkeznek.
Persze könnyebb mondani, mint tenni akármit is. Elárulom: nem nehéz, legalábbis nem lenne nehéz tenni olyan lépéseket, amelyekkel az egyén is hozzájárulhat az emberiség fennmaradásához. Például menjünk csak előre az időben, mondjuk 50 évet! Nem túl sok, de ha úgy vesszük, egy fél élet és sajnos egyre többen vannak olyanok, akiknek az egész élete. Mi kerül 50 évbe? Ha egy fém kólás dobozt eldobsz az erdőben, akkor kb. ennyi idő alatt bomlik le. Amikorra már gyerekeid lesznek. Addig szennyezi, mérgezi az akkor már egyre inkább az ő világukat. Nem tudni, mi lesz a mentalitás 50, vagy 100 év múlva ebben a kérdéskörben, de az akkor élő embernek biztosan lesz oka neheztelni a mostani rendszerre (is).
Vajon tisztában vagyunk a nagyságrendekkel amikor „védjük a környezetet”?
Tevékenységünkkel nem a Földet, a rajta kialakult ökoszisztémát veszélyeztetjük, hanem az életünket. A földi élet már az embernél jóval nagyobb „katasztrófákat” átélt. Gondoljunk a föld mélyén élő baktériumokra! Fajok mindig is haltak ki, az ember megjelenése előtt is.
Tulajdonképpen mi a Föld? Tehetjük fel azonnal a kérdést. Egy élőlény? „Igen, a bolygó él és mi a részei vagyunk!” Jön a válasz. Ezzel látszólag mindent megmagyaráztak, minden miértre választ adtak.
Akkor tovább megyek: mit szólnának a környezetvédők ahhoz, ha azt mondanám, hogy a Föld – meg úgy általában az egész Világ – egy olyan hatalmas, önfenntartó, és kiegyenlítő rendszer, amelynek működésére legfeljebb akkora hatással vagyunk, mint egy porszem a piaci mérleg mérési pontosságára, vagy mint egy szúnyog a kamionra, amikor találkozik a szélvédővel.
Mióta vagyunk itt? Földtörténeti időben számolva alig pár pillanata jelentünk meg. Ahhoz, hogy megváltoztassunk bármit is, nagyon kis esélyünk van, szinte semmi. Kisebb, mint egyetlen sejt hatása testünk működésére.
Lássuk be: a Föld nem függ az emberi tevékenységtől. A mi életünk annál inkább függ a Földtől. Ha akármi miatt eltűnnénk, teszem azt: belefulladnánk saját szemetünkbe, esetleg atombomba végezne velünk, a Föld szemrebbenés nélkül menne tovább. Kezdené felépíteni újra az életet, csakhogy más módon, „tanulva az esetünkből”. Hogy miért? Azért, mert nincs szüksége külső beavatkozásra ahhoz, hogy működjön.
Mindezek ismeretében van-e oka, vagy értelme az emberiség kialakulásának?
A filozófia az emberi gondolkodás határait feszegeti és felteszi az örök kérdést: „mi lenne ha…” Az ember kíváncsiságának nincsenek határai és amint bármit elképzelhet, úgy a legtöbb esetben sajnos téved.
Ha a Föld egy élő organizmus, bizonyára van oka az ittlétünknek, hiszen az ő anyagából épülünk fel, azzal táplálkozunk. A vallások azt tartják: egy felsőbb intelligencia, az Isten teremtett minket. A tudományos világ ezzel szemben azt vallja, hogy üstökösök által behurcolt primitív létformákból alakultunk ki az összes élőlénnyel együtt.
Mi a helyzet akkor, ha egyik sem teljesen igaz, ha csak a természetes egyensúly érdekében jöttünk létre, hogy puszta létünkkel helyreállítsunk valamit, vagy éppen felborítsuk azt, előkészítve a terepet egy másfajta létforma számára?
Bármennyire is szeretnénk kezünkben tartani a dolgokat, be kell látnunk, nem mi irányítunk.
Mindezek ellenére gondolkozzunk józanul! Nem kell megmentenünk minden fajt, nem kell úgymond védenünk a környezetet, elég, ha csupán a saját környezetünket tartjuk rendben, azt védjük. Itt ne gondoljunk nagy dolgokra, elegendő csupán egy alapszintű tudatosság bevezetése, pl. ha a lebomló anyagokat külön gyűjtjük a nem lebomlóktól, már rengeteget tettünk. A személyes környezet ugyanakkor árulkodik a belsőnkről és a dologhoz való hozzáállásunkról is.
Mi a tanulság?
A környezetvédelem nem a környezet, hanem az életünk védelme. Nem könnyű a környezetvédelem, ha kényszerből tesszük. Megfelelő környezettudatosság kell hozzá, de nem szabad túlzásba vinni sem. Tisztában kell lenni a korlátainkkal, azzal, hogy egy nagyobb rendszer részei vagyunk, amely tőlünk függetlenül természetes egyensúlyra törekszik. Ne próbáljuk irányítani, megváltoztatni, mert a végén úgyis a természet győz!
Milyen mértékben befolyásolja a Föld működését az emberi tevékenyég, egyáltalán hat-e rá számottevően, és fordítva: mi mennyire függünk a bolygótól? Tekinthető-e a Föld egy élő organizmusnak?
Védjük meg a Földet, mentsük meg a kihalástól az állatfajokat, őrizzük meg az otthonunkat élhetőként! Éljünk mértéktartóan, tegyünk le az autózásról, takarékoskodjunk, fedezzünk fel újabb erőforrásokat, gyűjtsük a hulladékot szelektíven! – Hangoztatják folyton a környezetvédők.
Nézzük meg először, hogy miért érdemes tenni a Földért.
Elsősorban a saját életünk az, amit veszthetünk a Földdel együtt. De itt sem ilyen egyszerű a dolog. Csak a saját generációnktól vesszük el a lehetőséget az életre? A mai szemlélet a következő: „Én és a családom, maximum az unokáim éljenek szép hosszú, teljes életet, ami azután lesz, az már a hatáskörömön kívül esik, hiszen még én sem érem meg az öregkort, nem hogy ők.”
„A tudatlanság áldásos” – tartja a mondás. A környezetvédelemben ez nem így van. Gondoljunk csak bele: egy családi reggelin mennyi hulladék keletkezik? Nem érezzük a súlyát, mert amint kidobjuk, számunkra érdektelenné válik.
Legfeljebb a tudósokra korlátozódik azoknak a száma, akik esetleg a távoli jövőbe tekintenek és felteszik a kérdést: „milyen lesz az élet x év múlva?”
Ebből a szempontból nézve hatalmas súly nehezedik ránk, amikor ésszerű döntéseket kell hoznunk a minket követő generációk életét tekintve. Ez olyan felelősség és feladat, amely – függetlenül attól, hogy úgy kell végrehajtanunk, hogy közben tekintettel legyünk a földi életre – nem megvalósíthatatlan.
Ügyes kibúvó ez alól a jó öreg: „Én akkor már úgysem leszek” kifejezés, amellyel a felelősséget mintegy átdobjuk a minket követő generációnak, csakhogy a teher egyre növekszik és elér egy pontra, amin túl már teljesíthetetlenné, leküzdhetetlenné válik.
A problémákat nem akkor kell megoldani, amikor már nem lehet, hanem akkor, amikor keletkeznek.
Persze könnyebb mondani, mint tenni akármit is. Elárulom: nem nehéz, legalábbis nem lenne nehéz tenni olyan lépéseket, amelyekkel az egyén is hozzájárulhat az emberiség fennmaradásához. Például menjünk csak előre az időben, mondjuk 50 évet! Nem túl sok, de ha úgy vesszük, egy fél élet és sajnos egyre többen vannak olyanok, akiknek az egész élete. Mi kerül 50 évbe? Ha egy fém kólás dobozt eldobsz az erdőben, akkor kb. ennyi idő alatt bomlik le. Amikorra már gyerekeid lesznek. Addig szennyezi, mérgezi az akkor már egyre inkább az ő világukat. Nem tudni, mi lesz a mentalitás 50, vagy 100 év múlva ebben a kérdéskörben, de az akkor élő embernek biztosan lesz oka neheztelni a mostani rendszerre (is).
Vajon tisztában vagyunk a nagyságrendekkel amikor „védjük a környezetet”?
Tevékenységünkkel nem a Földet, a rajta kialakult ökoszisztémát veszélyeztetjük, hanem az életünket. A földi élet már az embernél jóval nagyobb „katasztrófákat” átélt. Gondoljunk a föld mélyén élő baktériumokra! Fajok mindig is haltak ki, az ember megjelenése előtt is.
Tulajdonképpen mi a Föld? Tehetjük fel azonnal a kérdést. Egy élőlény? „Igen, a bolygó él és mi a részei vagyunk!” Jön a válasz. Ezzel látszólag mindent megmagyaráztak, minden miértre választ adtak.
Akkor tovább megyek: mit szólnának a környezetvédők ahhoz, ha azt mondanám, hogy a Föld – meg úgy általában az egész Világ – egy olyan hatalmas, önfenntartó, és kiegyenlítő rendszer, amelynek működésére legfeljebb akkora hatással vagyunk, mint egy porszem a piaci mérleg mérési pontosságára, vagy mint egy szúnyog a kamionra, amikor találkozik a szélvédővel.
Mióta vagyunk itt? Földtörténeti időben számolva alig pár pillanata jelentünk meg. Ahhoz, hogy megváltoztassunk bármit is, nagyon kis esélyünk van, szinte semmi. Kisebb, mint egyetlen sejt hatása testünk működésére.
Lássuk be: a Föld nem függ az emberi tevékenységtől. A mi életünk annál inkább függ a Földtől. Ha akármi miatt eltűnnénk, teszem azt: belefulladnánk saját szemetünkbe, esetleg atombomba végezne velünk, a Föld szemrebbenés nélkül menne tovább. Kezdené felépíteni újra az életet, csakhogy más módon, „tanulva az esetünkből”. Hogy miért? Azért, mert nincs szüksége külső beavatkozásra ahhoz, hogy működjön.
Mindezek ismeretében van-e oka, vagy értelme az emberiség kialakulásának?
A filozófia az emberi gondolkodás határait feszegeti és felteszi az örök kérdést: „mi lenne ha…” Az ember kíváncsiságának nincsenek határai és amint bármit elképzelhet, úgy a legtöbb esetben sajnos téved.
Ha a Föld egy élő organizmus, bizonyára van oka az ittlétünknek, hiszen az ő anyagából épülünk fel, azzal táplálkozunk. A vallások azt tartják: egy felsőbb intelligencia, az Isten teremtett minket. A tudományos világ ezzel szemben azt vallja, hogy üstökösök által behurcolt primitív létformákból alakultunk ki az összes élőlénnyel együtt.
Mi a helyzet akkor, ha egyik sem teljesen igaz, ha csak a természetes egyensúly érdekében jöttünk létre, hogy puszta létünkkel helyreállítsunk valamit, vagy éppen felborítsuk azt, előkészítve a terepet egy másfajta létforma számára?
Bármennyire is szeretnénk kezünkben tartani a dolgokat, be kell látnunk, nem mi irányítunk.
Ahogy a víz mindig lefelé igyekszik, úgy áll helyre folyton a természet egyensúlya. Elég, ha ezt az egyensúlyt csak olyan mértékben borítjuk fel, amely zavar következményeit az emberi szervezet már nem viseli el.
Mindezek ellenére gondolkozzunk józanul! Nem kell megmentenünk minden fajt, nem kell úgymond védenünk a környezetet, elég, ha csupán a saját környezetünket tartjuk rendben, azt védjük. Itt ne gondoljunk nagy dolgokra, elegendő csupán egy alapszintű tudatosság bevezetése, pl. ha a lebomló anyagokat külön gyűjtjük a nem lebomlóktól, már rengeteget tettünk. A személyes környezet ugyanakkor árulkodik a belsőnkről és a dologhoz való hozzáállásunkról is.
Mi a tanulság?
A környezetvédelem nem a környezet, hanem az életünk védelme. Nem könnyű a környezetvédelem, ha kényszerből tesszük. Megfelelő környezettudatosság kell hozzá, de nem szabad túlzásba vinni sem. Tisztában kell lenni a korlátainkkal, azzal, hogy egy nagyobb rendszer részei vagyunk, amely tőlünk függetlenül természetes egyensúlyra törekszik. Ne próbáljuk irányítani, megváltoztatni, mert a végén úgyis a természet győz!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése