A következő írásban megjelenő gondolatok nem utasítások és nem tanácsok, csupán tapasztalatok, amelyek célja az élet és a Világ jobb megértése. Ne hidd el, és ne fogadd be feltétel nélkül sem ezt az írást, sem más, az interneten látottakat.
A másik cél most is – mint mindig – a gondolatébresztés és annak tisztázása, hogy mennyire keveset tudunk a témához kapcsolódó szakterületekről. A felismerés, hogy a tudás növekedése fordított arányban van a magabiztossággal, felbecsülhetetlen. Tanulj és ismerd fel hiányosságaidat a tudomány minél több területén, hogy végül eljuss a megértéshez.
Tekints kritikusan mindenre, nézz, és járj utána, mert mi, ahogy az exponenciális függvény görbéje teszi a tengellyel, az igazságot soha el nem érjük, de végtelenül megközelítjük.
Figyelem!
Az itt megjelenő gondolatmenet a mai tudomány, a vallás, a statikus világnézet, a történelem és egyes fiktív alkotásokból származó nézetek eklektikus és tudatos keveréke. A történet sodra viszonylag gyors, sok helyen évmilliókat ugrunk át, viszont a bejegyzés az információk mennyisége miatt hosszabb. Helyenként párhuzamot vonunk a nagy riválisok között. Nem szeretnénk senkit vallási, vagy tudományos nézetei szerint beskatulyázni, ezért az írás során nem erősítjük egyik tábort sem. Ehelyett alkalmazkodunk, összefüggéseket keresünk és szemlélődünk. „Időtlenül szemléljük a Világot.” Tiszteletben tartjuk, ha mélyen vallásos vagy: az alaptörténetet csak kiegészítjük, igazodva a mai tudományos nézetekhez és tágítva a kollektív tudatot. Ennek szellemiségében olvasd tovább a bejegyzést!
Mikor és hogyan olvastál utoljára könyvet? Mikor engedted szabadjára a képzeleted? Lehet, hogy abszurdnak tartod a kérdést, de gondolkozzunk el ezen egy kicsit.
By: Reactor Összetett lények vagyunk, ez az összetettség azonban személyiségünkből adódik. Mialatt az utánzástól, eljutunk a tanulásig, a rádöbbenésig és végül a tudásig, belsőnk mindig úgy változik, amilyen hatások érik. Azt adjuk vissza, amit kapunk, olyanok vagyunk, amilyennek a világ nevel minket. Tulajdonságaink egy része velünk születik, de mindenki más jellegűekkel, ettől vagyunk egyediek, megismételhetetlen részei a világnak.
A leállásnak vége, viszont igaz, hogy hosszú ideje nem jelentkeztem. Beismerem, méltatlanul elhanyagoltam az oldalt és – persze akaratlanul – „száműztem” is az életemből, ami egyrészt munkámnak, másrészt tulajdonságaimnak, természetemnek köszönhető. Ez a bejegyzés tekinthető egy új „kezdünk”-nek, amellyel megnyitottam a Spontareality-t 4 éve. Úgy érzem, folytatnom kell, nem a kapott bíztatások miatt, hanem azért, hogy továbbra is érezhesd a feléd áradó szeretetet, a jó szándékot és örömöt.
A tulajdonságok, mint a szem, a haj, a bőr színe, a vérmérséklet, a képességek, a hajlamok, mind a génjeinkben vannak kódolva. Az anyag egy olyan magas szintű szerveződése ez, amely lehetővé tette egy ilyen összetett létforma kialakulását, és amely túl is mutat az anyagon, bizonyítja, hogy az ember nem csak anyagból áll.
Létezik varázslat? Mit jelent a varázsvilág a hétköznapi életben? Képesek vagyunk-e „varázsolni”? Számít-e, hogy valaki hogyan nyilvánul meg? Miért kerül időnként nagyobb erőfeszítésbe a hallgatás? Mennyi erő van egy versben? Miért nem értjük az állatokat? Miből állnak a számítógép programjai? Mennyi csoda van egy kérdésben, egy válaszban, vagy a gyermekszóban?
Mindig is érdekelt a csodák, a varázslat világa amely, még ha szemfényvesztés is, elgondolkodtat és általa olyan távlatokba pillanthatunk, amelyek általában nem adatnak meg számunkra. Vizsgáljuk meg most a varázslatot a hétköznapok szemszögéből! Nézzük meg, milyen eszközeink vannak a varázslásra!
Életünk vonata úgy robog át az időn, hogy sokszor észre sem vesszük azokat az apró, ám értékes pillanatokat, amelyekért érdemes élni. Időnként olyanok vagyunk, mint a vonat ablakán kihajoló gyermek, akit elvarázsolt a táj szépsége. Próbálunk a csodából minél többet magunkévá tenni. A gond csak akkor van, amikor a vonat egy sínhez közeli jelzőlámpa mellett halad el. A mérleg egyik karján a halál, a másikon az élet van, és mint minden mérleg, így ez is egyensúlyra törekszik, amit mindenki, minden pillanatban a saját bőrén tapasztal. Ez az egyensúly ugyanúgy igaz a jó és a rossz, a kellemes és a kellemetlen, a nagy és a kicsi, vagy éppen az élvezet és a szenvedés közti viszonyra, akárcsak a természetre.
Mi is az igazi csalódás? Mikor látjuk feketében a világot? Mit ne tegyél? Mivel jár az életed másokkal való megosztása? Ábrándultál már ki valakiből, vagy valamiből? Épp büntetésed töltöd? Depressziós vagy? Mi vezet ehhez az állapothoz? Mivel vigasztalódhatunk? Van értelme küzdeni a leküzdhetetlennel? Milyen fegyver van a birtokunkban? Hogy lehetsz egy kis időre szabad?
Mindenkivel megesik. Csalódunk helyzetekben, ígéretekben, emberekben, az életben és olykor magunkban is. Legszívesebben világgá kürtölnénk csalódásunk tárgyát. Olyankor vigasztalhatatlanok vagyunk, az élet azonban megy tovább, és csak akkor van gond, ha nem sikerül tartanunk a lépést, ha belefáradunk az egymást követő csalódásokba. Ennek viszont nem kell feltétlenül így lennie.
Vajon az állatoknak is van tudata? Ha létezik, milyen hasonlóságok és különbségek vannak az állatok és az ember tudata között? Milyen az állati idegrendszer? Mit- és hogyan érez egy állat, amikor „feldolgozzák”, vagy orvosi kísérletet hajtanak végre rajta? Számítanak-e az állattartás körülményei? Milyen érdekek fűződnek az állatok „használatához”? Mi az egyén szerepe ebben? Megtesszük-e olykor egymással azt, amit az állatokkal teszünk? Hogy értem, hogy „adj életet”?
Ezúttal kissé sötétebb hangulatú bejegyzéssel jelentkezem, ugyanakkor nem szeretnék senkit megijeszteni, csak józan gondolkodásra késztetni! Egyrészt azt vizsgálom, létezhet-e állati tudat, másrészt azt, hogy mit teszünk jelenlegi „lakótársainkkal” itt a Földön.
Sokszor úgy érezzük, mindent tudunk, és olyan magabiztosak vagyunk, biztosak magunkban, abban, hogy mit, miért, és hogyan teszünk. Olykor csak a világunk szürkesége, közömbössége, a kegyetlen tények, a valóság és a borzalmak ébresztenek rá minket arra, hogy valamit nagyon nem jól csinálunk. Ahogy a vallás tartja: bűnösek vagyunk. Nem csak egy-egy személy, hanem mindannyian.
A blog eddigi fennállása alatt próbáltam több nézőpontból szemlélni a világot, többek közt például a gyermek-, a felnőtt-, a tudós-, vagy a filozófus szemével. Nem próbálkoztam azonban annak vizsgálatával, hogy az állatok hogyan látják azt a világot, amiben együtt élnek velünk.
Ebben a bejegyzésben megpróbálok állati bőrbe bújni, és az ő szemükön keresztül látni saját fajunkat, az embereket.
Állati tudat
Nézzük először a vallási megközelítést: „Az állatok tudattalan ösztönlények, nem rendelkeznek lélekkel, és nincs klasszikus értelemben vett tudatuk sem, azaz nincsenek tudatában önmaguknak.”
A modern felfogás szerint: „Az állatok az ember fennmaradását szolgálják. Ugyan ők is élőlények, de ha létezik is tudatuk, az sokkal alacsonyabb szintű, mint az emberé, valamint a köztünk lévő evolúciós szakadék miatt képtelenek a gondolkodásra.
Hogyan „gondolkodik” egy állat?
Az állati „gondolkodás” megértéséhez elengedhetetlen annak megfigyelése. Ők általában ösztönösen mozognak, és tetteik ugyanúgy agyi irányítás alatt vannak, mint nálunk, embereknél. A tudatuk nem az ösztönös tevékenységekben, hanem a saját döntéseikben van. Képesek önálló döntéseket hozni a túlélésük érdekében, értik, és szemlélik a világot, amelyben élnek. Időnként ők is utat választanak, persze a maguk primitív módján, azokon a kereteken belül, amelyeket a természet szabott meg számukra.
Úgy képzelhetjük magunkat igazán egy állat bőrébe, ha nem konkrétan a gondolkodásunk, hanem megérzéseink útján haladunk. Ez az ősi „ösztön” bennünk is megvan, hiszen az anyagi testünk ugyanonnan származik, ugyanazokból az anyagokból épülünk fel. Mostanra feledésbe merültek e képességeink, de gondoljunk csak testünk túlélő mechanizmusaira, az agyunk tudattalan működésére, amelyet mi is befolyásolhatunk a tudatunk által.
Az állatok idegrendszere, érzékelésük
Némelyik állat sokkal többet és kifinomultabban érez, mint mi. Pl. ilyen a sas látása, kutyák szaglása, vagy a denevérek hallása. Idegrendszerük egyes részeinek, némelyik érzékszervüknek fejlettségi szintje jóval a mieink felett áll. Gondoljuk csak bele: milyen lenne, ha hallanánk az ultrahangot, vagy sokkal messzebbre látnánk, esetleg kilométerekről megéreznénk egy illatot? Ezek emberi felfogással szédületes képességek, érzékelések, amelyeknek az egyedfejlődésünk korai szakaszában még mi is birtokosai voltunk, ugyanis a – ma már vitatott – darwini nézet szerint közös az ősünk.
„Nagyszerűség van ebben a felfogásban, amely szerint a Teremtő az életet a maga különböző erőivel eredetileg csak néhány vagy csak egyetlenegy formába lehelte bele.”
Charles Darwin
Tanítás, idomítás
Mindemellett az ő gondolkodásuk sokkal primitívebb (talán jobb szó lenne erre az egyszerűbb). Ez a „gondolkodás” a létfenntartásban merül ki. Ami ettől különböző, annak semmi jelentőséget nem tulajdonít. Némely állatok ugyan taníthatók, idomíthatók, de ez a „tanulás” is a fizikai szükségleteken alapul. Pl. ha egy kutyával elvégeztetünk egy feladatot, és utána táplálékkal látjuk el, akkor társítani fogja a feladatot a jutalommal, ergo megváltoztatjuk a táplálkozási szokásait. Ilyen szinten programozható a gondolkodásuk.
Ugyanakkor büntetésorientáltan is lehet nevelni, mint pl. a cirkuszi egzotikus állatok esetében. Ezek az állatok csak nehezen háziasíthatók, idomításukban nagy szerepe van a büntetésnek, mint eszköznek. Így gondolkodásuk nem a jutalom, hanem a büntetés elkerülése köré épül ki: „Ha nem hajtom végre a feladatot, megütnek.”
Az állatok feldolgozása
A fogyasztásra, vagy használati cikkek, ruhák gyártására használt állatok javarésze a sertés-, a baromfi-, a szarvasmarha állományból, valamint kisebb erdei állatokból tevődik össze. A fent említett film végigmegy ezen állatok feldolgozási folyamatán, amelynek megtekintése – valljuk be őszintén – nem a gyengébb idegzetűeknek való. A film szerint „amit nem látunk, az nem is létezik”. Ugyan sejtjük, mi folyik a vágóhidakon, a szőrmefarmokon, a kisállat tenyészetekben, vagy akár a halászhajókon, de a legtöbb esetben nincs lehetőségünk behatóan tanulmányozni az itt folyó munkát. Ezen túl nem látjuk a munkást, az egyént, akinek a megélhetése függ a munkájától.
Ahhoz, hogy elindítsa bennünk a rádöbbenés folyamatát, látnunk kell, hogy bánnak földi lakótársainkkal, mennyire veszik figyelembe, hogy ők is élőlények, akik látnak, hallanak és éreznek.
Kegyetlenség
A film az állatokkal való bánásmódot ahhoz hasonlítja, ahogyan a második világháborúban a németek bántak a zsidókkal. A részletekbe szándékosan nem megyek bele, mindenki maga dönti el, hogy megnézi-e a filmet.
Sajnos olykor egymással is megteszünk hasonló kegyetlenségeket. Lásd (többek közt): háborúk, holokauszt, szeptember 11, és a legújabb a norvégiai mészárlás.
Ezek a tragikus események világítanak rá arra a szomorú tényre, hogy nemcsak az állatok, de gyakran egymás ellen is fordulunk. A vallási, politikai, etnikai nézetek nem hatalmazhatnának fel senkit emberölésre.
A film úgy mutatja be a benne szereplő állatokat, hogy a felvételeken látszik a szemük, és benne ugyanaz a félelem, kétségbeesés és reménytelenség, mint annak idején a holokauszt áldozatainak szemében látszott.
A probléma természetesen itt is nagyon mélyen gyökerezik.
A filmet a holokauszttal való hasonlítás teszi egészen borzalmassá: „Az ő holokausztjuknak koránt sincs vége!” És valóban, ez az ő „holokausztjuk”, amely régóta tart és még sokáig tartani fog.
Állatkísérletek
Rengeteg állaton végeznek feleslegesen orvosi, kozmetikai célú kísérleteket, a testük reakcióit figyelve. Az ilyen beavatkozások a legtöbbször halálos kimenetelűek és ezek során mintegy feláldozzák az állatokat a tudomány oltárán.
Az egyén szerepe
Gondolkoztál már azon, honnan származik a hús, amit megeszel, és amely tonnaszámra fekszik a szupermarketek polcain? Bizonyára ritkán, vagy egyáltalán nem gondolunk arra, mi táplál minket. Durván fogalmazva: megölt állatok húsa. Ebben azonban első hallásra nem találunk semmi meghökkentőt, vagy kivetnivalót, mert alapvetően nem foglalkozunk ezzel a kérdéssel. Megelégszünk annyival, hogy: „ez a hús már nem egy élőlény része, teljesen élettelen, valamint egykori tulajdonosa – a korszerű eljárásoknak köszönhetően – biztosan keveset szenvedett.”
Hogy mennyi igaz a filmben látott és elhangzott dolgokból, annak eldöntése a nézőre van bízva, de mint minden „figyelmeztetés”, így ez is a legrosszabb, legszélsőségesebb eseteket mutatja be, az olyan üzemeket, farmokat, vágóhidakat, neveldéket és tenyészeteket, ahol az állatokat nem tekintik élőlénynek, ők itt csupán a nyersanyagot képviselik, amelyből legyártják a készterméket.
Ezt az egész halálgyárat az emberiség hatalmas-, és egyre fokozódó állati termékek iránti igénye táplálja. Ez az igény ugyanúgy a tiéd és az enyém is. Csupán a rendszer által sugallt információk tartanak minket abban a meggyőződésben, hogy a termék személytelen dolog. Nem látjuk mögötte az élőlényt.
Az élelmiszeripar az ember egyik legfőbb létfenntartó szükséglete a táplálkozás köré épült ki. Az evés öröm, és a jóllakottság érzése elégedettséggel tölt el. A hús íze nem hasonlítható a mellé köretként tálalt zöldségekéhez, a gabonáéhoz, vagy az egyéb, növényi eredetű táplálékhoz. Tartalmas, és karakteres ízű. Az agyunk még tudat alatt is bíztat minket: „Edd meg, mert ez tart életben!” Sokan kapják most fel a fejüket: „hát igen, a szervezetünk nem hazudik”. Nekik igazuk van, saját szervezetünk ebben a tekintetben tényleg nem vezet minket tévútra, mert bennünk is ősi ösztönök munkálkodnak. Az emberek ugyanis mindig is ettek húst. Csupán annyi a különbség az őskori, és a jelenkori táplálkozás közt, hogy akkoriban a táplálék megszerzése hatalmas testi erőt és ügyességet igényelt.
Ma szebbnél szebb, ínycsiklandó fogásokkal kényeztetjük magunkat és tudatlanságba burkolózunk, mondván: „a tudatlanság áldásos!” Ironikus módon részben igazunk is van.
Adj életet!
Sokszor vagyunk dühösek, neheztelünk a világra, az emberekre, de ami a legérthetetlenebb, az állatokra is. Primitív voltukat használjuk fel dühünk csillapítására: „Már megint megszökött ez a dög, most szétverem a fejét!”
Az élet adását itt nem szülésként, vagy teremtésként vetem fel, hanem abban az értelemben, hogy megadjuk az élet folytatásának lehetőségét. Az állatok nem tehetők felelőssé a mi sérelmeinkért, még akkor sem, ha fizikai sérülést okoznak nekünk, mert arra is – az esetek többségében – nyomós okuk van. Milyen nyomós okaik lehetnek? Többek közt a saját felelőtlenségünk, lustaságunk, ok nélküli dühkitöréseink, kishitűségünk, vagy negatív gondolkodásunk.
Ha ilyen helyzetbe kerülsz, és egy állaton kívül semmi nincs a közeledben, amin kitölthetnéd a mérged, gondolkozz el a fent leírtakon, menj el egy edzőterembe és üss inkább egy bokszzsákot!
Honnan származik a család kiskutyája? Csak nem egy neves kutyatenyésztőtől, ahol egy tenyészetben sok kisállat várja leendő gazdáját? És mi lesz az el nem adott kisállatokkal? Mindnek normális élete lesz? Nem valószínű, mert ha egy állat nem kell senkinek, a táplálása sokkal többe kerül, mint az elpusztítása.
Milyen élete van a befogadott állatnak? Minden bizonnyal kényelmetlen, mert élete legnagyobb részében nem természetes környezetében van. Egy állat otthoni nevelése rengeteg időt, pénzt, toleranciát, és nem utolsó sorban stresszt jelent. Ezt a legtöbben, főleg a társasházban élők nem mindig engedhetik meg maguknak.
Ha akarjuk, ha nem, az állatok itt élnek egy bolygón-, egy földrészen- és akár egy lakásban velünk, és ha még kényszerű is ez az együttélés, némely állatok nem érdemlik meg, hogy rosszul bánjanak velük, hogy szenvedésük sokáig tartson. De annyit megérdemelnének, hogy élőlényekként tekintenénk rájuk, és szabad utat engednénk nekik.
Persze itt is, mint más témákban is, a probléma a rendszerben, vagy annak múltjában van. Megoldásához nem rendelkezünk kidolgozott tervvel, mert bonyolult és költséges lenne a kivitelezése. Ahhoz, hogy változást érjünk el ezen a téren, nagyon mély gondolkodás- és életmódbeli változásokra lenne szükség.
Addig is gondolj saját egészségedre, csökkentsd a húsfogyasztásod, és „adj életet”, ahol-, amikor- és amelyik állatnak csak tudsz!
Az egészséget, az anyagi javakat, a jólétet, az örömöt, a családi hátteret, a jó megjelenést, a baráti kört, a nyugalmat és legtöbb esetben a kifinomult kommunikációt, valamint a szabadságot is természetesnek, magától értetődőnek tekintjük. Nem vesszük észre, hogy ezek olyan értékek, amelyek nem mindenkinek adatnak meg. Milyen kincsek birtokosai vagyunk, és hogyan érthetjük meg ezek valódi jelentőségét? Milyen kiváltságokat élvezünk? Hogyan értékeljük az élet negatív történéseit? Vajon tudunk-e élni, és élünk-e azzal a lehetőséggel, hogy behatóan megfigyeljük életünk apró mozzanatait, apró értékeit?
Az életed egy nagy játék. Anélkül, hogy tudatában lennél, részese vagy egy hatalmas körforgásnak, amit csak nagyon csekély mértékben, vagy egyáltalán nem irányíthatsz.
Az értékek meghatározásánál azonban nagyon különbözően gondolkodunk. Az első, és talán legfontosabb értékünk a fizikai világban az egészség. Ha egészségesek vagyunk, jó a közérzetünk, nem érzünk fájdalmat. Ilyenkor a test helytelen működése általi érzéseket nem ismerjük. Ha a test egészséges, az azt jelenti, hogy annak minden része egészséges. Az egészségnek azonban szintjei vannak az életminőség függvényében. Pl. ha rövidlátó vagyok, az nem betegség, csak kis működésbeli eltérés, aminek hatására némileg csökkent az életminőségem. Ilyenkor az igazi érték számomra a tényleges éleslátásban, annak átélésében van, amelyet nem, vagy csak nagy erőfeszítések árán érhetnék el.
A látás összetett értékének nagyságát csak akkor érzékeljük, ha egy időre megfosztjuk magunkat a tájékozódás eme kiváltságától.
Ez a játék jól szemlélteti egy vak ember életét.
Kellemetlen érzés egy időre elveszteni a látásunkat.
A vakok esetén a látás szerepét a hallás, az emlékezet és a megérzések veszik át, amelyek nem pótolják, csak enyhítik az érzékelésben tátongó űrt. Persze ezzel is együtt lehet élni, de ez az élet egy teljesen más megélése a valóságnak.
Negatív történések
A balesetet, vagy a betegséget alapvetően negatív, rossz élménynek éljük meg. Valójában ezek szükségesek az életben maradásunkhoz.
A betegség valójában egy olyan gyógyulási folyamat része, amely nem csak testi, hanem szellemi szinten is folyik. Bővebb kitérő a témáról: Kattints ide!.
A szabadságunk, mint érték
Az úgynevezett szabadságnak több vonatkozása is van. Az egyik pl. a szabad akarat: akkor és azt teszel, amit akarsz, önálló vagy, nem szorulsz senkinek a segítségére. Nézzük meg a szabad akaratot egy másik nézőpontból: minden cselekvésünk döntésen alapul, a döntés az agyunkban, gondolatok útján keletkezik. A gondolatot, mint az agy alapvető működési struktúráját elég csak kis mértékben megváltoztatni és máris egy másfajta döntési folyamat indul el. A módosítás eszköze a reklám, amelynek hatásaival az előző bejegyzésben találkozhattunk. Ennek megfelelően csak azt hiszed, hogy te döntesz, valójában mások már eldöntötték helyetted, hogy mit tegyél, neked csak követned kell az utasítást. Ez lenne a szabad akarat?
Nem, egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy a szabadság ezen aspektusa csakis a szabályok áthágásával érhető el. A mai világban ugyanakkor hátrányos helyzetbe kerülhet az, aki nem tart lépést a trendekkel, nem követi a besorolást, nem csapódik a tömeghez.
A másik vonatkozás a fizikai szabadság, amelyet általában úgy határoznak meg, hogy „szabadon mozoghatok a világban, mindenféle akadály és ellenőrzés nélkül.” Ezt jóllehet csak azok tudják igazán értékelni, akik fogságban vannak, de tekintsük csak át a mai átlagember helyzetét: A legtöbben városokban, panellakásokban élünk, tevékenységeink napi rutinba ágyazottak, a tempó pedig egyre gyorsul. Azok lehetnek ténylegesen szabadok, akik meg tudják törni ezt a rendszerességet, ellen tudnak állni a rendszernek, természetesen vállalva az ezzel járó következményeket is.
Azok, akik – akár kis időre is – elvesztik fizikai szabadságukat, bizonyos mértékben megtanulnak élni, értékelni az életet, rájönnek, hogy mekkora értéket veszítettek, veszíthetnek el.
Párhuzam figyelhető meg a valóságshow-k tekintetében. Itt is tulajdonképpen a szabadság elvesztése játszik szerepet, természetesen a későbbi „ismertség” és a nagy nyeremény elérése érdekében.
Hogy az ilyen műsoroknak mennyi köze van a valósághoz, arról hosszasan vitatkozhatnánk. Mivel blogom alaptémája a valóság, ezért ebben a kérdéskörben is megpróbálom az igazi valóságot körvonalazni. Ha például figyelembe vesszük, hogy ezek a műsorok milyen nézettséget produkálnak, akkor – amint eddig annyiszor – eljutunk a pénzhez, a profithoz, az üzlethez. A nézettség fenntartásához egy bizonyos szintig, vagy akár teljes egészében szükséges a történések irányítása, manipulálása. A valóság több ponton is eltér a látottaktól, de ennek így kell lennie, mert ez is, mint minden hasonló megmozdulás egy eladható termék, és nem az a célja, hogy elgondolkodtasson, vagy valóságos legyen, csupán az, hogy „szórakoztatás” címszó alatt a televízió elé kényszerítsen minket, amely szintén egyfajta rabság. Az üzenete pedig a következő: „Ülj a TV elé, ne gondolkodj, nézd, mert az jó neked!” Ez egy nagyon jól megtervezett és bevált stratégia milliók figyelmének fenntartására.
A fájdalom értéke
Az értékek meghatározásának van azonban egy másik oldala is. Mit ér annak az élete, aki valamilyen gyógyíthatatlan betegség folytán nap, mint nap borzalmas kínokat él át, vagy emlékezetétől, netán elméjétől megfosztva, esetleg kómában vegetál egy kórházi ágyon? Itt jutunk el a sokat vitatott eutanázia fogalmához, ami kegyes halált, vagy halálba segítést jelent. Ebben a kérdéskörben nem lehet objektíven dönteni. „Nem tudod, milyen a fájdalom, amíg át nem éled.” Az ember ösztönösen ragaszkodik az élethez, de be kell látnunk, hogy a fizikai gyötrelmek pont azt teszik elviselhetetlenné, amibe olyannyira kapaszkodunk. Egyáltalán életnek nevezhetjük-e annak az embernek az életét, aki még kommunikálni sem tud társaival? Ez is élet, de korántsem abban a formában, amelyben a legtöbben élünk. Nem vállalkozhatom arra, hogy megértsem, mit él át a gyötrődő ember, csupán a saját átélt fájdalmaimra, traumáimra hagyatkozhatom.
A fájdalom a legtöbb esetben átmeneti jellegű, de olykor meg kell tanulnunk együtt élni vele.
Azt is érdemes megemlíteni, hogy a fájdalomérzet az agyban keletkezik, az agy olyan részein, amely az egyes testrészeket vezérli. A fájdalomérzet jelentkezésekor laikusként nem tudjuk meghatározni, hogy pontosan melyik agyterületünk aktív, de tudatunk révén bizonyos mértékben „szabályozhatjuk”, vagy ki is kapcsolhatjuk a fájdalomérzést. Ez a technika tanulható, de viszonylag kevesen művelik. A legtöbbünk gyógyszerekhez nyúl, hogy csökkentse fájdalmát, pedig lenne egy egyszerűbb módszer is: megérteni, hogy – annak ellenére, hogy nyomasztó, és gyötrelmes – a fájdalom csupán egy jelzés, amely kémiai folyamatok útján keletkezik, és gondolati, szellemi szinten szabályozható. Hogyan? Kontrolláld a tudatod! Ha fáj a fogad, nincs más teendőd, mint arra gondolni, hogy nem érzel fájdalmat. Hasonló hatás érhető el a placebóval (hatástalan gyógyszer) is, amikor valóban elhiszed, hogy megszűnik a fájdalom. Ekkor az agy természetes módon orvosolja a problémát endorfinnal, valamint az érzet kikapcsolásával.
Persze ennek a módszernek az a hátulütője, hogy minél több fájdalomérzetet kapcsolunk ki, annál magasabb lesz a fájdalomküszöbünk, azaz a szervezetünk „hozzászokik” a fájdalomhoz. Beláthatjuk, hogy a fájdalom szükséges és értékes számunkra, mert a túlélésünket szolgálja. Ennek a kifinomult rendszernek a segítségével szerzünk tudomást testünk rendellenes működéséről.
A fájdalomnak a tapasztalatszerzésen túl figyelmeztető funkciója is van. A test működési hibáit többek közt a fájdalom által tudjuk meghatározni, ami az ingerek és a reflex révén megvéd a nagyobb sérülésektől, valamint egyértelműen jelzi a probléma helyét.
Figyeld meg magad!
Próbáltál már kívülállóként tekinteni saját életedre? Próbáltad-e felfogni, hogy milyen nagyszerű és komplex rendszer tulajdonosa vagy?
Az élőlények szervezete úgy alakult ki, hogy annak működése észrevétlenül, akaratlanul folytatódjon. Az ember abban a kiváltságos helyzetben van, hogy mintegy kívülálló szemlélőként megfigyelheti saját szervezete működését.
Menj ki a szabadba, és vegyél egy nagylevegőt, aztán még egyet, és így tovább.
Mély belégzéskor az idegsejtjeink is több oxigénhez jutnak, ezáltal javul az agyműködésünk és a közérzetünk.
Figyeld meg a tested reakcióját az éltető oxigénre! Van olyan, akit ez megrázó élményként ér. Amint a vér telítődik oxigénnel, a kezdeti szédülés, és szapora szívverés alábbhagy, és megnyílik az elme a gondolatok előtt, ez a legjobb ihlető erő a pihenés mellett. Ilyenkor mondhatjuk el igazán, hogy élünk. Gondolkozz el azon, milyen nagyszerű dolog levegőt venni azon túl, hogy fajunk ezzel alkalmazkodott a földi környezethez.
Szoktál zenét hallgatni? A legtöbbünk igen. De kevesebben figyelnek tudatosan a hallásukra. Amikor zenét hallgatunk, belső hallásunk tökéletességéből adódóan tudat alatt minden hangot külön érzékelünk, mindegyiknek pontosan meg tudjuk állapítani a magasságát, hangszínét. Ez a képesség mindenkiben benne van, nem kell zenetanárhoz járnunk, hogy rájöjjünk hallásunk szükségességére.
A zene sokszor előhozza a legbelső énünket, de közben hallásunk védelmére is figyelmet kell fordítanunk. Tekerd lejjebb a hangerőt, a hallás érték!
A probléma akkor jelentkezik, amikor próbáljuk elénekelni a hallottakat, ugyanis a külvilág máshogy hall minket, mint mi saját magunkat. Ekkor szokták mondani, hogy „nincs hallásunk”. Pedig éppen hogy minden embernek, – még a halláskárosultnak is – van belső hallása, amely mindennél pontosabb képet ad a hangok világáról. Gondoljunk csak Beethovenre, aki – betegsége előrehaladott állapotában – teljes süketségben komponálta akkori műveit. A hallás érték, de még értékesebb a belső hallás.
Érints meg egy tárgyat! Érezheted felületének textúráját, hőmérsékletét és formáját. A bőrfelület tapintás szempontjából legérzékenyebb területe az ujjainkon található és – a fogási képesség mellett – ez adja az emberi kéz rendkívüli precízségét. Az érintésnek a külvilágból szerezhető információk mellett kommunikációs jelentősége is van. Amikor kezet fogunk valakivel nem csak üdvözöljük, hanem tudatjuk vele, hogy mi is húsvér emberek vagyunk, valamint a bizalmunkba fogadtuk.
A világgal való fizikai kontaktus alapvető érzését tapasztaljuk meg, amikor azzal a közeggel érintkezünk, amelyben születtünk és egyben életünk feltétele is. Ez az anyag a víz, amely fizikai és kémiai tulajdonságai miatt az egyik legfontosabb lételemünk. Testünk közel 70 százalékát alkotja.
Az értékek sorában kiemelt helyet kap a mozgás képessége, amelyet nap, mint nap végzünk. Figyeljük meg pl. a kezünk mozgását, vagy a járást! Testünk ezen értékeit a – korlátain belül elérhető – lehető legkisebb tömeg, és legnagyobb erőkifejtés mellett biztosítja. Minden izmunk és csontunk egységként működik, így válik lehetővé a viszonylag törékeny szervezet általi erőkifejtés lehetősége.
Az ember egyik lételeme a mozgás. Nélküle izmaink elsorvadnának, ízületeink kötötté válnának, csontjaink meggyengülnének.
Hogy megértsd a mozgás értékét, próbálj meg bizonyos tevékenységeket egy kézzel, vagy egy lábbal végrehajtani. Feküdj le az ágyba, és próbálj úgy felkelni, hogy nem használod a lábaid!
Hogy látnak mások?
A jó megjelenés nem feltétele a szellemi gazdagságnak, mégis ha ránézünk egy kövér, esetleg külsejét elhanyagoló emberre, rögtön az ugrik be, hogy csakis értelem nélkül, saját hibájából jutott el idáig. Pedig legtöbbször nem ő a hibás. A társas viselkedés hibáit elsősorban nem az egyénben kell keresnünk. Mai világunkban könnyen válhat valaki különccé, a társadalomból kitaszítottá. És mindez a háta mögött észrevétlenül történhet meg. A szeretet és az egyetértés, amely azonos nézetű csoportokat hoz össze, olykor pont az ellenkező hatást váltja ki: Anyuci nagyon szereti kisfiát, ezért kényezteti, mindent megad neki, amitől a fiú elhízik, és az iskolában kiközösítik, emiatt szellemi fejlődése is irányt vált. Mi az alapja az egyén efféle besorolásának? Mindenekelőtt az aktuális trendek, valamint az átlagtól való eltérés mértéke. Az énkép a felnőttkor küszöbén alakul ki, és a kor előrehaladtával egyre kevésbé befolyásolható. Egy ponton maradandóvá válik és a személyiség e köré épül fel.
Az aktuális trendnek megfelelő átlagos kinézet igenis érték, de próbáljuk a különc szemszögéből látni a dolgot. Próbáljuk felfogni azt a haragot, amelyet egy kitaszított érez az átlaggal szemben. Az első lépés a különcök befogadásához a szándék, a második a megértés, a harmadik pedig az elfogadás lenne.
Az igazi barátság értéke
Minél több barátod van, annál jobban tudsz érvényesülni. De vajon hány igazi barátod van?
A közösségi hálózatokon látszólag rendkívül nagy kapcsolati tőkét lehet felépíteni, de ezek a „barátságok” kimerülnek abban, hogy egyszer, esetenként egyszer sem érintkeztek a felek sem személyesen, sem pedig üzenet útján, a rendszer szerint mégis barátok.
Ezeken a hálózatokon megszűnik a klasszikus baráti kapcsolat, amely nem abból áll, hogy naponta felmegyek a közösségi oldalra és a „tetszik” gombra kattintok, hanem abból, hogy szorult helyzetében segítek a barátomon és cserébe ő is segít rajtam. Tehát az ilyen, igazi barátokkal kötött kapcsolatok hordozzák azt az értéket, amelynek a mai kapcsolati lehetőségek igencsak híján vannak.
Hogy szerezhetsz igazi barátokat? Úgy, hogy segíted az embereket, sokszor egy jó szó elég a barátsághoz, de minél több jót adsz magadból, annál többet fogsz visszakapni, és ez megfizethetetlen.
Beszédünk, kommunikációnk értéke
A nyelvünk megnyilvánulási formáink közül a legösszetettebb, de ez sem kizárólagosan a mi saját érdemünk. Ahhoz, hogy kifejező légy, nem elég beszélned, hanem azt érthetően kell tenned. A legnagyobb mennyiségű nyelvi tudásanyagot szüleinktől szerezzük, de közrejátszik a környezet is amelyben felnőttünk. Kifejezőképességed mögött ott van az egész emberi történelem minden generációja, a nyelv evolúciója, a folyamatos újítások, tökéletesítések, és csak aztán a szüleid, a környezeted. A mai fiatal generáció kommunikációja rendkívül szlengesített, rövidített, idegen nyelvű szavakkal módosított, jelentés-, és hanghordozás szempontjából is teljesen eltérő attól, amit megszokottnak gondolunk.
Ha elfogadni nem is sikerül teljes mértékben ezt a közlési formát, azért bizonyos mértékben megérthetjük szükségességét, ugyanis ez egy válasz a felgyorsult világra.
Ne feledd, hogy akármennyire rosszul érzed magad, akármilyen rossz helyzetben vagy, akárhány hibát követtél el, még ha azt hiszed, nem szeret-, és nem ért meg senki, akkor sem leszel soha a sor végén, mert mindig lesznek nálad sokkal rosszabb sorsú emberek. Hibáidra tekints úgy, mint megoldandó kihívásokra, testedre pedig úgy, mint egy csodára, amely ugyan törékeny és múlandó, de rövid ittléte során magában hordozza az élet azon kiváltságos szikráját, ami te magad vagy.
Ugye mindenki használta már ezt az egyszerű érmefeldobós módszert arra, hogy eldöntsön egy látszólag megoldhatatlannak tűnő dilemmát? Matematikailag ugyan 50-50%-os az esély a helyes eredményre, mégis a pillangóeffektushoz hasonlatosan egy egyszerű döntés is hatással lehet egész életünkre, sőt mi több, ezáltal mások életére is. Miért tapasztaljuk mégis meg néha, hogy tőlünk független erők irányítják az életünket? Egyáltalán mit jelent a sorsszerűség? Valójában hogyan lehet ily módon élni?
Mindannyiunknak van egy észszerűen megtervezett, elképzelt, naiv álom-léte. Gyermekkorban még kialakulatlan személyiséggel bírunk, így nem csoda, ha a fiúk űrhajósok, focisták, a lányok balerinák, manökenek szeretnének lenni felnőttkorukban, mivel mindig az aktuális példaképeikhez próbálnak – tőlük telhetően a lehető legjobban – hasonlítani. A kamaszkor vége felé, a felnőtté válás hajnalán már érettebben, racionálisabban festjük le pozitív jövőképünket.
Példa egy ilyen utópiára: végzek a sulival → felvételizek az orvosira → lediplomázok → elhelyezkedek → sikeres orvos leszek → megházasodok → családot alapítok → sikeres leszek a munkában és a magánéletben is → stb.
Azt hiszem, mindenki tovább tudná színezni a saját festővásznát.
Mégis azt tapasztaljuk, hogy az esetek nagy részében rajtunk kívülálló okok miatt pillanatok alatt néha teljesen megváltozik életünk folyása, és az idealizált sorspartvonalunktól látszólag elérhetetlen távolságokra sodródunk. Ilyenkor kétségbeesettségünkben két dolgot tehetünk: vagy siránkozunk, haragszunk, vádoljuk a világot, és boldogtalanok leszünk, vagy beletörődünk abba, hogy ez a történés a sors akarata volt, elfogadjuk helyzetünket, és új reményekkel telve megpróbálunk továbblépni, és újra élni.
A sors akarata? Az ember csak egy Marionett figura lenne, akinek nincs szabad akarata és az Istenek bábként használnák? Én úgy látom, hogy ez a felvetés igaz is meg nem is. Hamis annyiban, hogy természetesen van szabad, saját, önálló akaratunk, gondolataink, tetteink, hiszen ezek határozzák meg az alapszemélyiségünket a valódi önmagunkat. Igaz viszont annyiban, hogy bármennyire is akarjuk, nem tudjuk teljes mértékben befolyásolni a sorsunkat, és azokat a történéseket, amiket átélünk.
Be kell, hogy lássuk: ha 100%-ig nem mi irányítunk, akkor részesei kell, hogy legyünk egy nálunk jóval bonyolultabb, összetettebb történetnek, melyet nevezhetünk egyszerűen sorsszerűségnek, vagy ha úgy tetszik Isten útjainak (amik ugyebár köztudott: kifürkészhetetlenek).
„Felfoghatom úgy az életet, hogy ki vagyok szolgáltatva a sorsnak, Istennek, a végzetnek vagy épp a vak véletlennek. Szinte mindegy, melyiknek, a végeredmény ugyanaz: rettegek, hogy mi vár rám holnap. Próbálkozhatok, hogy mindent erővel irányítsak, de hiába. Aki kapálózik a vízben, az elsüllyed. Aki felfekszik a hullámokra, azt viszont kiviszi a tenger a partra. Felfoghatom úgy is az életet, mint egy játékot. Állhatok úgy hozzá, hogy pont azt értékeljem legszebb dologként, ami a legnehezebb: hogy nem tudhatom, mit hoz a következő másodperc. Hozhat ugyan rosszat, de ugyanúgy hozhat jót is! És ez tulajdonképpen izgalmas. Ha valaki megtalálja ennek a szépségét, talán még arra is esélye van, hogy boldogan éljen.”
”Fej vagy írás - a véletlen örökös titka,
de lehet, hogy az egész előre meg van írva.”
(Supernem)
Ahhoz, hogy megértsük, a sorsszerűség fogalmának titkát először félre kell tennünk a földhözragadt gondolkodást, és el kell egy kicsit vonatkoztatnunk. Ne gondoljunk ezzel kapcsolatban semmi túlmisztifikált dologra, egyszerűbb, ha megnézünk egy példát erre, és így mindenki pontosan érteni fogja majd, miről is beszélek.
Sokunkkal megesett már, hogy akaratlanul gondoltunk egy régóta nem látott ismerősünkre, akivel aztán hamarosan „véletlenül” összetalálkoztunk az utcán, vagy felhívott minket épp telefonon. Érdekes nem? Honnan tudhattuk előre, hogy ez meg fog megtörténni? A válasz az, hogy tudatosan sehonnan, mégis, valahogy éreztük, megéreztük előre ezt az eseményt. Nem értjük miért és hogyan, de belül pontosan tudjuk, hogy bizonyos esetekben mi fog történni, csak az esetek nagy százalékában nem vesszük eléggé komolyan ezeket a figyelmeztető jeleket.
A megérzéseink a kulcs a sorsszerűséggel kapcsolatban is. Nem kell ahhoz csodabogárnak lennünk, hogy birtokoljuk e képességet, mert mindenkiben ösztönösen meg van e veleszületett „természetfeletti” tulajdonság. Ha a megérzéseinket fel tudjuk ismerni és követni, akkor teljessé tud válni az életünk, hiszen intuícióink segítségünkre vannak abban, hogy mindig a helyes úton járjunk, akár pozitív, akár negatív dolgok is történnek körülöttünk. Igen, jól olvastad: történhetnek látszólag negatív események is velünk annak ellenére, hogy úgy érezzük, hogy a helyes irány felé tartunk. Ezeket nevezzük próbáknak, megmérettetéseknek, és a lényegük, hogy azokat legyőzve és rajtuk túllépve a személyiségünk fejlődjön, tanuljunk az esetekből, ezáltal bölcsebbé, jobb emberekké váljunk. Életutunk egy távolabbi pontjáról később visszatekintve láthatjuk majd, hogy szükségszerűek voltak mégiscsak a negatív történések ahhoz, hogy most itt lehessünk. Ekkor végre megérthetjük, és megpillanthatjuk teljességében az élet nagyszerűségét.
Persze ez nem azt jelenti, hogy valójában sutba kell dobnunk a józan észt, hiszen mindenre mindenkor alkalmazható az arany középút szabálya.
"Viharban imádkozz Istenhez, de evezz keményen a part felé!"
Az emlékek általában a múlt nagyon pontos lenyomatai, amelyeket hosszú távú memóriánkban őrzünk, ahonnan szinte bármikor előhívhatók. Lehetnek pozitív, illetve negatív eseményeket rögzítők, de egy dologban megegyeznek: általuk – ha csak képzeletben is – visszautazhatunk a múltba. Hogyan befolyásolja személyiségünket a legrégibb emlékünk? A rossz emlékeknek milyen pozitív hatásai lehetségesek? Megváltoztathatjuk-e a jövőt vágyakozással?
Mi a legrégibb emléked az életedből? Erre a kérdésre nem jön azonnal a válasz. Nyílván elkezdesz azon gondolkodni, hogy vajon mi is lehetett az. Kitalálsz olyan általános dolgokat, hogy: „az első születésnapod”, vagy „az első utazásod babakocsiban” és megpróbálod ezekhez igazítani, ezek segítségével felhozni az emlékeidet és van, amikor sikerül, van, amikor nem.
Éppen az első emlékünk az, ami megmutatja, hogyan fogjuk fel az életet, ugyanis ez az, ami már a kezdetektől befolyásolta tudatunkat, viszonyunkat a világhoz, mert még mindig emlékszünk rá.
Ha első emlékünk pozitív, pl. egy önfeledt játék emléke, akkor arra örömteli visszaemlékezni, és az akkori boldogság egy részét időnként sikerül becsempészni mostani életünkbe.
Ha a gyermekkorból rossz emlékeink, beidegződéseink vannak, az rossz hatással van jelenünkre, de ez különböző módszerekkel, pl. a tudat átprogramozásával megfelelően kezelhető.
Visszatérve az első emlékre, annak meghatározó voltára:
A legrégibb emlékem – amire még képes vagyok visszaemlékezni – a gyermekágyhoz, a játékhoz kötődik. Csecsemőkorban minden tárgy, minden képi- és hanghatás, valamint a környezet minden kis rezdülése módosítja a kialakulóban lévő személyiséget. Az ember aztán csak évekkel, évtizedekkel később jön rá ezek valódi jelentőségére, és érti meg hatásukat.
A játék a gyermek számára egy nagyszerű élmény, de egyúttal tanulás is, amely felkészít az életre, fejleszt, erősít, és emléke meghatározó marad
Ugyanakkor nem minden negatív gyermekkori élmény hátráltatja a fejlődést, pont ellenkezőleg, az „ami nem öl meg, erősít” elv alapján sok rossznak mondott élethelyzet egészen előnyös személyiségbeli változásokat eredményez. Az egyik ilyen rossz élmény a gondoskodás hiánya. Az, amikor a gyermek sír, és az anyának nem áll módjában azonnal ott teremni, és megoldani a problémát. Ha a sírás rövid időn belül abbamarad, akkor felesleges a gondoskodás, és a gyermek előbb-utóbb megtanulja kezelni a helyzetet, így személyisége pozitív irányba fejlődik.
Ha a sírást kiváltó folyamat nem éhség, vagy betegség, hanem csak egyszerűen az unalom, vagy a figyelemfelkeltés, az azt jelenti, hogy a gyermek teszteli az anya kitartását, és ha megkapja a gondoskodást, akkor a továbbiakban is igényt tart rá, ez viszont hátráltatja fejlődését.
Mindannyian időgépek vagyunk, mert az emlékeink múltbéli pillanatokhoz, és helyekhez kötnek. Olyan időkapszulák, amelyek segítségével időben és térben is utazhatunk. Bármikor felidézhetünk egy meghitt vacsorát, vagy egy kalandos utazást, amelyet már korábban pozitív élményként átéltünk.
Lejátszó | Készítő: Reactor
Az időt, jelen esetben a lejátszást megállítani nem tudjuk, viszont mindig le tudunk ülni, elmélkedni, meditálni, átgondolni az életünket, valamint előhívhatunk emlékeket és persze vágyakozhatunk is jövőbeli dolgok után
És általában ezt is tesszük, mert a „most” az ember számára mindig is egy nehezen meghatározható fogalom, vagy időpont. A most nem létezik. Az éppen átélt pillanatra nem mondhatom azt, hogy ez most van, hiszen mire kimondom, már a múltban van.
Az idősödő, sokat megélt emberek gondolkodása fokozatosan megváltozik, lassul az életritmusuk, ugyanakkor az idő múlását gyorsulónak ítélik meg. Igyekeznek minél több pillanatot igazán megélni, megpróbálnak a múltba kapaszkodni. A gondolkodásmódjuk változásával lehetővé válik számukra, hogy minél több emléket hozzanak elő életük bármely szakaszából. A nagymamák és nagypapák sokszor órákig tartó mesedélutánt szoktak tartani a családnak.
Az emlékek élnek, hiszen az újbóli felépítésükhöz szükséges információ az élő szövet mintázataiban tárolódik és minden előhíváskor újra megteremti az emlék megélésének pillanatát, azt az élethelyzetet, vagy személyt, aki az emlék tárgya. „Addig élsz, amíg emlékeznek rád.” Tartja a mondás, és valóban, meghalt szeretteink tovább élnek bennünk, az emlékeinkben.
De nem csak a múltba mutató emlékeink, hanem a jövőt formáló vágyaink, álmaink is ugyanekkora jelentőséggel bírnak. Amíg viszont a múlt már nem változtatható meg, a jövő képlékeny, rugalmas, képes változni, és – egyes elképzelések szerint – képesek vagyunk rá, hogy megváltoztassuk.
Pl. az alapvágy a következő: „Úgy meginnék egy jófajta bort!” Akarat nélkül nem lesz bor sem, de ha elmegyek a boltba és megveszem, akkor mintegy beteljesítem a vágyamat és megváltoztatom az egészen közeli jövőt. Ez nyílván egy egyszerű, könnyen megoldható, beteljesíthető vágy volt. Persze más a kérdés az „úgy szeretnék egészséges lenni!”, vagy „jó lenne egy kis pénz!”, esetleg „új autó kéne” típusú vágyak esetén, amelyek eléréséhez sok kisebb vágynak kell teljesülnie, és az ő következményükként materializálódnak majd.
Határidőnapló | Készítő: Reactor
A vágyak az elménkben, mint egy határidőnaplóban kerülnek feljegyzésre, ahol folyamatosan szem előtt vannak
A dolog lényege, hogy ami után vágyakozunk, az folyamatosan foglalkoztat, cselekvésre késztet minket, és a belső ösztönzés hatására fáradhatatlanul vagyunk képesek dolgozni a teljesülése érdekében.
Mindenki vágyakozik valami után, ami jó dolog, mert feladatokat ad, próbára tesz, hogy el tudod-e érni, hogy bizonyítasz-e saját magadnak.
Amíg az emlékeink által a múlt egy nyitott könyv előttünk, addig a vágyak előre mutatnak, minduntalan munkálkodnak bennünk, általuk örömre, boldogságra lelhetünk és segítenek elérni életünk célját.
Hogy egyedül vagyunk-e? Erre a kérdésre nem tudjuk a választ, mert egyrészt ha van is élet univerzumunk távoli pontjain, az elképzelhetetlen távolság és a rendelkezésre álló technológia alkalmatlansága miatt soha nem jutnánk el oda, másrészt csak anyagi életformákban gondolkodunk, azaz úgy képzeljük el a földönkívülieket, mint testtel rendelkező értelmes lényeket, harmadrészt pedig – egy nem túl régi elmélet szerint – azt hisszük, csak egy univerzum létezik.
Az univerzum egy kis, látszólag fekete része kinagyítva (Hubble űrtávcső). Minden kis fénypont, ellipszis egy-egy galaxis a hatalmas térben.
Távolság, méret
Az ember a távolságot, annak mértékét csak úgy fogja fel, ha meg tudja mérni és kötni tudja valamihez, például testrészekhez (hüvelyk, vagy arasz hossza). Ugyanakkor a mai felgyorsult világban egyre „kisebbek” a távolságok: el tudjuk képzelni mekkora távolság a kilométer, annak 10, vagy 100-szorosa. De felfogni akárcsak egy bolygó méretét is, már nem olyan egyszerű feladat. Ezek a méretek már nem „kézzelfoghatóak” emberi léptékkel nem mérhetők. Képzeljünk el egy 1 km-es mérőszalagot, a Föld átmérőjének megméréséhez egy 12 000 km-es mérőszalag kéne. Ha túl vagyunk ezen a kis távolságon, gondoljunk a Nap átmérőjére, amely Földének körülbelül a 100-szorosa! Ezen túl a fényévet, valamint mondjuk galaxisunk méretét már megemlíteni is kár. Pedig az univerzumunk méretéhez képest még ezek is elenyésző távolságok.
Világok méretbeli különbségei
Elgondolkodtató elmélet, miszerint azon túl, hogy nem vagyunk egyedül, bennünk, és általában az anyagokban külön kis univerzumok léteznek. Gondoljunk csak bele: mire hasonlít naprendszerünk a Nap körül keringő bolygókkal? Az atomra, ahol az atommag a napnak, a körülötte keringő elemi részecskék pedig a bolygóknak felelnek meg, és méretében ugyanúgy elenyésző hozzánk képest, mint ahogy naprendszer a galaxis méretéhez képest.
Hasonlóképpen a mi világunk is csak egy „atomja” lehet egy magasabb rendű univerzumnak. Még belegondolni is félelmetes.
Galaxisunk a Tejút (Milky Way), amely csak egy a rengeteg hasonló galaxis között.
1 fényév = 9 460 530 000 000 km.
Multiverzum
Az elmélet szerint végtelen számú univerzum létezik a miénk mellett és azzal párhuzamosan, ezek többségében azonban nem adottak az élet feltételei, így eszerint is „egyedibbek” vagyunk, mint gondoljuk. Ám ez az elmélet is felfoghatatlan, annak ellenére, hogy egyesek szerint több kérdést válaszol meg, mint amennyit felvet.
Anyag és információalapú élet
Az anyagon alapuló életet mindnyájan jól ismerjük, hiszen anyagi testben élünk, környezetünkben minden, még az élettelen tárgyak is anyagi természetűek (ugyanúgy, mint a kis távolságok, kézzel foghatóak), megérinthetőek. Egyes anyagok, mint pl. a levegő nem láthatóak, de jelenlétük teljesen nyilvánvaló és érezhető.
Az információ alapú életnek semmi köze az anyagihoz. Úgy tudnám legjobban megfogalmazni, hogy az anyagtól függetlenül, mégis azzal párhuzamosan létező világ.
A vallások azt hirdetik, hogy mi is információ alapú lények vagyunk, létezik egy, a testünktől teljesen független valónk, ez pedig a lélek, melyet a tudomány tudatnak nevez, és amely egy másik elmélet szerint csak a testnek – azon belül a túlfejlett agynak – a mellékterméke. Egy véletlen műve ugyanúgy, ahogy az élet kialakult bolygónkon.
Csakhogy túl sok a véletlen! Vajon egy ekkora univerzumban, ahol végtelen a lehetőségek száma, csak a mi galaxisunkban jött létre 1 olyan csillag, amelynek csak egyetlen egy bolygóján jött létre az élet?
Eddig még a saját életünkre sem találtunk magyarázatot, épp úgy nem értjük az anyagi élet működését, mint ahogy az információ alapú életét sem.
Feltételezünk, elméleteket gyártunk, folyton „mi lenne, ha…” kezdetű kérdéseket teszünk fel, miközben a kapacitásunkat meghaladó dolgok működéséről fogalmunk sincs, mert az emberi agy úgy lett megtervezve, hogy ösztönösen ne foglalkozzon velük.
Minden létezik, ha átéled. Minden valódi, ami benned él. Gyere velem egy utazásra a lélek szárnyán a valóság és a fikció határára. Nézz körül a végtelen horizonton és csodálkozz rá a Világra, érezd egy lélegzetedben, mert a mindenség a részed és te is az övé."Ne tartsd meg az egészet magadnak. Másoknak is szüksége lehet arra, ami benned él. Úgyhogy legyél nagylelkű. Hívd meg őket a benned rejlő szigetre." Charles Martin Nem jöttél hiába, ez egy különleges blog, amelyben olyan hangulatot és gondolatokat próbálunk nyújtani, amelyek máshol, ebben a formában nem találhatók meg.
Nézd meg a bejegyzéseket, olvass, véleményezz, gondolkozz nyitottan, nevess, elmélkedj, döbbenj rá, csodálkozz, légy pozitív, így fogadd be mondanivalónkat!
Amikor az ember olvas, a szerző szemével látja a világot. Olvass, és légy részese világunknak!
Érezz, ne töprengj!
Az írások, amelyeket a blogon látsz nem is annyira véleményt tükröznek, hanem információt közölnek és úgy vannak megszerkesztve, hogy érzéseket keltsenek benned. Ezek az érzések olykor negatívak, máskor pozitívak. Az olvasás során elsősorban az emócióidra, benyomásaidra figyelj. Ha szeretnéd, mindenekelőtt ezeket az élményeket oszd meg velem a megjegyzésedben.
Egy kék pont az univerzumban. Ahogy az űrhajósok látják bolygónkat. Évmilliókon keresztül civilizációk járták útjukat és hagytak nyomot rajta. Maják, inkák, aztékok, egyiptomiak. Mind szerepet játszott a Föld történetében. Ma már több mint 6 milliárd ember él azzal az örökséggel, amit a történelem hagyott ránk. A Radio GAIA azért született, hogy megértsük, mindannyiunknak szerepe van az Anyaföldön. Őseink nyomokat hagytak, amelyeket meg kell vizsgálnunk és meg kell értenünk bolygónkat, hogy végül kapsolatba léphessen velünk. A Radio GAIA, a bolygó hangja az éterből szól hozzád. Légy üdvözölve a saját megismerésed felé vezető úton.
