Ugye mindenki használta már ezt az egyszerű érmefeldobós módszert arra, hogy eldöntsön egy látszólag megoldhatatlannak tűnő dilemmát? Matematikailag ugyan 50-50%-os az esély a helyes eredményre, mégis a pillangóeffektushoz hasonlatosan egy egyszerű döntés is hatással lehet egész életünkre, sőt mi több, ezáltal mások életére is. Miért tapasztaljuk mégis meg néha, hogy tőlünk független erők irányítják az életünket? Egyáltalán mit jelent a sorsszerűség? Valójában hogyan lehet ily módon élni?
Mindannyiunknak van egy észszerűen megtervezett, elképzelt, naiv álom-léte. Gyermekkorban még kialakulatlan személyiséggel bírunk, így nem csoda, ha a fiúk űrhajósok, focisták, a lányok balerinák, manökenek szeretnének lenni felnőttkorukban, mivel mindig az aktuális példaképeikhez próbálnak – tőlük telhetően a lehető legjobban – hasonlítani. A kamaszkor vége felé, a felnőtté válás hajnalán már érettebben, racionálisabban festjük le pozitív jövőképünket.
Példa egy ilyen utópiára: végzek a sulival → felvételizek az orvosira → lediplomázok → elhelyezkedek → sikeres orvos leszek → megházasodok → családot alapítok → sikeres leszek a munkában és a magánéletben is → stb.
Azt hiszem, mindenki tovább tudná színezni a saját festővásznát.
Mégis azt tapasztaljuk, hogy az esetek nagy részében rajtunk kívülálló okok miatt pillanatok alatt néha teljesen megváltozik életünk folyása, és az idealizált sorspartvonalunktól látszólag elérhetetlen távolságokra sodródunk. Ilyenkor kétségbeesettségünkben két dolgot tehetünk: vagy siránkozunk, haragszunk, vádoljuk a világot, és boldogtalanok leszünk, vagy beletörődünk abba, hogy ez a történés a sors akarata volt, elfogadjuk helyzetünket, és új reményekkel telve megpróbálunk továbblépni, és újra élni.
A sors akarata? Az ember csak egy Marionett figura lenne, akinek nincs szabad akarata és az Istenek bábként használnák? Én úgy látom, hogy ez a felvetés igaz is meg nem is. Hamis annyiban, hogy természetesen van szabad, saját, önálló akaratunk, gondolataink, tetteink, hiszen ezek határozzák meg az alapszemélyiségünket a valódi önmagunkat. Igaz viszont annyiban, hogy bármennyire is akarjuk, nem tudjuk teljes mértékben befolyásolni a sorsunkat, és azokat a történéseket, amiket átélünk.
Be kell, hogy lássuk: ha 100%-ig nem mi irányítunk, akkor részesei kell, hogy legyünk egy nálunk jóval bonyolultabb, összetettebb történetnek, melyet nevezhetünk egyszerűen sorsszerűségnek, vagy ha úgy tetszik Isten útjainak (amik ugyebár köztudott: kifürkészhetetlenek).
Ahhoz, hogy megértsük, a sorsszerűség fogalmának titkát először félre kell tennünk a földhözragadt gondolkodást, és el kell egy kicsit vonatkoztatnunk. Ne gondoljunk ezzel kapcsolatban semmi túlmisztifikált dologra, egyszerűbb, ha megnézünk egy példát erre, és így mindenki pontosan érteni fogja majd, miről is beszélek.
Sokunkkal megesett már, hogy akaratlanul gondoltunk egy régóta nem látott ismerősünkre, akivel aztán hamarosan „véletlenül” összetalálkoztunk az utcán, vagy felhívott minket épp telefonon. Érdekes nem? Honnan tudhattuk előre, hogy ez meg fog megtörténni? A válasz az, hogy tudatosan sehonnan, mégis, valahogy éreztük, megéreztük előre ezt az eseményt. Nem értjük miért és hogyan, de belül pontosan tudjuk, hogy bizonyos esetekben mi fog történni, csak az esetek nagy százalékában nem vesszük eléggé komolyan ezeket a figyelmeztető jeleket.
A megérzéseink a kulcs a sorsszerűséggel kapcsolatban is. Nem kell ahhoz csodabogárnak lennünk, hogy birtokoljuk e képességet, mert mindenkiben ösztönösen meg van e veleszületett „természetfeletti” tulajdonság. Ha a megérzéseinket fel tudjuk ismerni és követni, akkor teljessé tud válni az életünk, hiszen intuícióink segítségünkre vannak abban, hogy mindig a helyes úton járjunk, akár pozitív, akár negatív dolgok is történnek körülöttünk. Igen, jól olvastad: történhetnek látszólag negatív események is velünk annak ellenére, hogy úgy érezzük, hogy a helyes irány felé tartunk. Ezeket nevezzük próbáknak, megmérettetéseknek, és a lényegük, hogy azokat legyőzve és rajtuk túllépve a személyiségünk fejlődjön, tanuljunk az esetekből, ezáltal bölcsebbé, jobb emberekké váljunk. Életutunk egy távolabbi pontjáról később visszatekintve láthatjuk majd, hogy szükségszerűek voltak mégiscsak a negatív történések ahhoz, hogy most itt lehessünk. Ekkor végre megérthetjük, és megpillanthatjuk teljességében az élet nagyszerűségét.
Persze ez nem azt jelenti, hogy valójában sutba kell dobnunk a józan észt, hiszen mindenre mindenkor alkalmazható az arany középút szabálya.
Mindannyiunknak van egy észszerűen megtervezett, elképzelt, naiv álom-léte. Gyermekkorban még kialakulatlan személyiséggel bírunk, így nem csoda, ha a fiúk űrhajósok, focisták, a lányok balerinák, manökenek szeretnének lenni felnőttkorukban, mivel mindig az aktuális példaképeikhez próbálnak – tőlük telhetően a lehető legjobban – hasonlítani. A kamaszkor vége felé, a felnőtté válás hajnalán már érettebben, racionálisabban festjük le pozitív jövőképünket.
Példa egy ilyen utópiára: végzek a sulival → felvételizek az orvosira → lediplomázok → elhelyezkedek → sikeres orvos leszek → megházasodok → családot alapítok → sikeres leszek a munkában és a magánéletben is → stb.
Azt hiszem, mindenki tovább tudná színezni a saját festővásznát.
Mégis azt tapasztaljuk, hogy az esetek nagy részében rajtunk kívülálló okok miatt pillanatok alatt néha teljesen megváltozik életünk folyása, és az idealizált sorspartvonalunktól látszólag elérhetetlen távolságokra sodródunk. Ilyenkor kétségbeesettségünkben két dolgot tehetünk: vagy siránkozunk, haragszunk, vádoljuk a világot, és boldogtalanok leszünk, vagy beletörődünk abba, hogy ez a történés a sors akarata volt, elfogadjuk helyzetünket, és új reményekkel telve megpróbálunk továbblépni, és újra élni.
A sors akarata? Az ember csak egy Marionett figura lenne, akinek nincs szabad akarata és az Istenek bábként használnák? Én úgy látom, hogy ez a felvetés igaz is meg nem is. Hamis annyiban, hogy természetesen van szabad, saját, önálló akaratunk, gondolataink, tetteink, hiszen ezek határozzák meg az alapszemélyiségünket a valódi önmagunkat. Igaz viszont annyiban, hogy bármennyire is akarjuk, nem tudjuk teljes mértékben befolyásolni a sorsunkat, és azokat a történéseket, amiket átélünk.
Be kell, hogy lássuk: ha 100%-ig nem mi irányítunk, akkor részesei kell, hogy legyünk egy nálunk jóval bonyolultabb, összetettebb történetnek, melyet nevezhetünk egyszerűen sorsszerűségnek, vagy ha úgy tetszik Isten útjainak (amik ugyebár köztudott: kifürkészhetetlenek).
„Felfoghatom úgy az életet, hogy ki vagyok szolgáltatva a sorsnak, Istennek, a végzetnek vagy épp a vak véletlennek. Szinte mindegy, melyiknek, a végeredmény ugyanaz: rettegek, hogy mi vár rám holnap. Próbálkozhatok, hogy mindent erővel irányítsak, de hiába. Aki kapálózik a vízben, az elsüllyed. Aki felfekszik a hullámokra, azt viszont kiviszi a tenger a partra. Felfoghatom úgy is az életet, mint egy játékot. Állhatok úgy hozzá, hogy pont azt értékeljem legszebb dologként, ami a legnehezebb: hogy nem tudhatom, mit hoz a következő másodperc. Hozhat ugyan rosszat, de ugyanúgy hozhat jót is! És ez tulajdonképpen izgalmas. Ha valaki megtalálja ennek a szépségét, talán még arra is esélye van, hogy boldogan éljen.”Al Ghaoui Hesna
”Fej vagy írás - a véletlen örökös titka,
de lehet, hogy az egész előre meg van írva.”
(Supernem)
de lehet, hogy az egész előre meg van írva.”
(Supernem)
Ahhoz, hogy megértsük, a sorsszerűség fogalmának titkát először félre kell tennünk a földhözragadt gondolkodást, és el kell egy kicsit vonatkoztatnunk. Ne gondoljunk ezzel kapcsolatban semmi túlmisztifikált dologra, egyszerűbb, ha megnézünk egy példát erre, és így mindenki pontosan érteni fogja majd, miről is beszélek.
Sokunkkal megesett már, hogy akaratlanul gondoltunk egy régóta nem látott ismerősünkre, akivel aztán hamarosan „véletlenül” összetalálkoztunk az utcán, vagy felhívott minket épp telefonon. Érdekes nem? Honnan tudhattuk előre, hogy ez meg fog megtörténni? A válasz az, hogy tudatosan sehonnan, mégis, valahogy éreztük, megéreztük előre ezt az eseményt. Nem értjük miért és hogyan, de belül pontosan tudjuk, hogy bizonyos esetekben mi fog történni, csak az esetek nagy százalékában nem vesszük eléggé komolyan ezeket a figyelmeztető jeleket.
A megérzéseink a kulcs a sorsszerűséggel kapcsolatban is. Nem kell ahhoz csodabogárnak lennünk, hogy birtokoljuk e képességet, mert mindenkiben ösztönösen meg van e veleszületett „természetfeletti” tulajdonság. Ha a megérzéseinket fel tudjuk ismerni és követni, akkor teljessé tud válni az életünk, hiszen intuícióink segítségünkre vannak abban, hogy mindig a helyes úton járjunk, akár pozitív, akár negatív dolgok is történnek körülöttünk. Igen, jól olvastad: történhetnek látszólag negatív események is velünk annak ellenére, hogy úgy érezzük, hogy a helyes irány felé tartunk. Ezeket nevezzük próbáknak, megmérettetéseknek, és a lényegük, hogy azokat legyőzve és rajtuk túllépve a személyiségünk fejlődjön, tanuljunk az esetekből, ezáltal bölcsebbé, jobb emberekké váljunk. Életutunk egy távolabbi pontjáról később visszatekintve láthatjuk majd, hogy szükségszerűek voltak mégiscsak a negatív történések ahhoz, hogy most itt lehessünk. Ekkor végre megérthetjük, és megpillanthatjuk teljességében az élet nagyszerűségét.
Persze ez nem azt jelenti, hogy valójában sutba kell dobnunk a józan észt, hiszen mindenre mindenkor alkalmazható az arany középút szabálya.
"Viharban imádkozz Istenhez, de evezz keményen a part felé!"
Wallek Lee kortárs amerikai szerző
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése