A képzelet óceánja

2020. május 20.

By: Reactor


Figyelem!
Az itt megjelenő gondolatmenet a mai tudomány, a vallás, a statikus világnézet, a történelem és egyes fiktív alkotásokból származó nézetek eklektikus és tudatos keveréke. A történet sodra viszonylag gyors, sok helyen évmilliókat ugrunk át, viszont a bejegyzés az információk mennyisége miatt hosszabb. Helyenként párhuzamot vonunk a nagy riválisok között. Nem szeretnénk senkit vallási, vagy tudományos nézetei szerint beskatulyázni, ezért az írás során nem erősítjük egyik tábort sem. Ehelyett alkalmazkodunk, összefüggéseket keresünk és szemlélődünk. „Időtlenül szemléljük a Világot.” Tiszteletben tartjuk, ha mélyen vallásos vagy: az alaptörténetet csak kiegészítjük, igazodva a mai tudományos nézetekhez és tágítva a kollektív tudatot. Ennek szellemiségében olvasd tovább a bejegyzést!

Mikor és hogyan olvastál utoljára könyvet? Mikor engedted szabadjára a képzeleted? Lehet, hogy abszurdnak tartod a kérdést, de gondolkozzunk el ezen egy kicsit.

Kifelé mindig csak a szépet, a szépséget, a jót, a boldogságot és a kiegyensúlyozottságot mutatjuk, mert az a „normális”, az elvárt, az elfogadott. A társadalom eddig ezt várta el tőlünk. Sok barátunk és értékesebbnél értékesebb kapcsolataink vannak. De a látszat néha csal.

Gyakran vagy belül egyedül, kiközösítetten, elhagyottan, mások által megvetetten, kitagadottan? Hiába mosolyogsz egy képen, ha belül szomorú vagy. Hiába osztod meg az interneten életed eseményeit, ha nem éled meg őket igazán. Hiába van sok barátod, ha barátságotok egyoldalú. Hiába van rengeteg élményed, ha egyik sem katartikus.
Sokszor érzed azt, hogy nem vagy önmagad? Bármilyen furcsán is hangzik, de ez az igazság. A végtelen fogyasztás és az élvezetek üvegén keresztül látod a világot, nem pedig a saját képzeleteden és alkotóképességeden keresztül. Mindig megmondják, hogy mit csinálj, mit vásárolj, mit nézz, hova menj, hogyan viselkedj, hogy elérd a boldogságot.

Ha csak gondolatban is, de egy pillanatra lépj ki ebből a „rabságból”! Hogyan? Egy könyvvel! Ha valamit el tudsz képzelni, akkor meg is tudod valósítani azt. Van egy hely, ahová a legsötétebb órákon is elmenekülhetsz: ez pedig a képzeleted óceánja. Pont úgy, ahogy gyermekkorodban, amikor az első mesekönyvből olvastak fel Neked. Akkor és ott az volt a valóságod, amelyet – a mese szövegét vázként használva – legnagyobbrészt Te építettél fel, Te alkottad meg magadban a történetet és váltál a részévé. Emlékszel, mekkora élmény volt?
Persze nézhetsz filmet is, de ott kész képi és hanghatások érnek, amelyek szintén megmondják Neked, hogy mit láss, mit halljál és mire gondolj.

Még egy érdekes dolog (ha már szóba került a hanghatás is): álmunkban agyunk képes olyan hangok előállítására, amelyeket csak mi hallunk. Ezeket nevezhetjük az álom hangjainak is. Az agyhullámok ilyen fordított működésének kimenetén, azaz a fülünkben megjelenik a hang. Viszont nemcsak álmunkban vagyunk képesek belső hangok előállítására: idézd fel a kedvenc zeneszámod, hangolódj rá, kövesd a ritmusát, képzeld el a szövegét és már hallod is. A zene által emlékeket is felidézhetsz, mert a hangokkal képesek vagyunk emlékeket tárolni.

Mivel könyvet nem írok, ezért teszteljük egy kicsit a blog nyújtotta platformot és a képzeletedet. Merülj alá jó mélyre a múltban, egészen addig, amíg most képes vagy ellátni és próbálj meg válaszolni a nagy kérdésre: honnan származunk? Az igazi válaszhoz - bármit mondjunk is - csak közelíthetünk, mert elménk korlátolt, egyrészt a fejlettségünk, másrészt a létezésünk ideje korlátoz minket. A fejlődést nem gyorsíthatom, a látószöget viszont növelhetem. Ha van egy kis időd és végigolvasol, rá fogsz jönni, hogy több vagy, mint egyszerű fogaskerék, szerves része vagy a természetnek és az egész Univerzum a részed!
Ha világunk és mi magunk végesek is vagyunk, a képzeletünk lehet végtelen. Engedd szabadjára a képzeleted, és tekints bele a végtelen időfolyamba az egykori jelen, anyag és élőlények szemszögéből, kibontva az egyes eseményeket, ahogy azok a legtöbb nézet szintézise szerint végbementek.

Az alábbiakban egy történetet, ha úgy tetszik, egy mesét fogsz látni, kitágítva a tudomány, a vallás, és a tudat spektrumát. Ennek a történetnek Te is az egyik szereplője vagy. Innentől olvass lassabban, szánd rá az időt, próbálj úgy elmerülni benne, mint egy fantáziadús videójátékban, vagy egy filmben. Tágítsd a képzeleted, tudásod és gyere velem egy utazásra az Univerzum kezdetétől napjainkig, ahol megszemélyesítünk egy fotont, egy elemi részecskét, majd egy sejtet és így tovább, hogy aztán eljussunk az emberig és végül eljussunk „Hozzád”.

A történet a következő:
Kezdetben nem volt anyag, élet, idő és tér sem. Nem volt semmi sem. Ez a semmi a statikus világnézet szerint nem létezett, mert az Univerzum mindig is volt és mindig is lesz és a tudat az, amely megváltoztathatja az anyagot és amely megadhatja neki a saját magában lakozó újra szerveződés lehetőségét.
Alkalmazkodjunk: a semmi az anyag maitól különböző állapota volt, amelynek változnia kellett ahhoz, hogy elkezdjen hasonlítani a ma ismert Világhoz. Ez a változás 13 800 000 000 esztendővel ezelőtt következett be. A semmiből egy végtelenül sűrű anyaghalmaz tűnt fel, ebben nyilvánult meg az egész ma ismert Univerzum. Egy olyan teremtő erőt rejtett, amely csak arra várt, hogy kitörjön és létrehozza, megalkossa a Világot, megváltoztassa az addigi örökkévalóságot.

Video by Luis Humanoide from Pixabay

A tudomány ősrobbanásnak, a vallás teremtésnek nevezi. De mi nevezzük most az anyagban bekövetkező olyan tudatos változásnak, amely még a mai ésszel is felfoghatatlan. Hatalmas és gyors. Mindnyájan benne voltunk. Ugyan nem a jelenlegi elrendezésben, de ott voltunk. A másodperc elképzelhetetlenül kis része alatt ment végbe, létrehozta a ma ismert időt, és teret. A Teremtő szavára elindult a lökéshullám a tér minden irányába és ahogy a semmiből megjelentek az első fénysugarak, úgy kezdett épülni kialakulni az új világ. Maga a Teremtő is elindult, mint ahogy a hajó elindul a vízben és hatalmas hullámokat keltett.


Image by Susanne Pälmer from Pixabay
A teremtés hullámai élükön a Teremtővel

Itt indult el a teremtés órája és innen indultunk arra az elképesztő útra, amin még ma is járunk. Követtük a Teremtő nyomán keletkező hullámokat, szétszóródtunk a térben, először csak fény, sugárzás voltunk, majd megkaptuk az első ajándékot a létezéstől: összeálltak első atomjaink és anyag lettünk. A mai ember számára élettelen, de létező és az önmagát újra alakító voltának tekintetében mégis élő anyag.

Aztán már nem láttuk teremtésünk forrását, olyan gyorsan távolodtunk tőle. Egy idő után forróság öntött el, fénylő pontok, majd óriási fénygömbök jöttek létre belőlünk. Bennünk koncentrálódott az a hajdani energia, amely létrehozott mindent.



Égtünk, sugároztunk, egybeolvadtunk, majd szétváltunk. Kezdtük létrehozni, a ma ismert anyagokat, azokat, amelyekből ma az autónk, a házunk és az emberi testünk is felépül. Minduntalan új anyagokat hoztunk létre, mígnem egyre nehezebbek lettünk és a gömb belsejében egyre mélyebbre süllyedtünk, sugárzásunk olyan nagy volt, hogy az tartotta a gömb felettünk lévő rétegeit. Majd leértünk egészen a gömb középpontjáig. Itt egyszerre megszűntünk sugározni, nem volt már, mi tartsa a hatalmas súlyt. Összeroskadtunk, a lendület és az energia szétvetette a nekünk addig otthont adó égitestet. Mi is hullámokat keltettünk a végtelen térben. Végleg kirepültünk a messzeségbe.

Évmilliók teltek el. Rengeteget utaztunk a lendület és a gravitáció szárnyán. Testvéreink, akik kezdetben velünk voltak, szintén fénylő gömböket alkottak, majd egyre csak távolodtak tőlünk, amíg kis fénypontokká zsugorodtak, vagy eltűntek. Ők teljesen más útra indultak, azóta sem találkoztunk velük és csak remélhetjük, hogy valaha is fogunk. Ahogy távolodtunk, egyre sötétebb lett. Az Univerzum fényessége egyre csökkent.

Aztán hirtelen szembe jött valaki. Sokan egymáshoz ütköztünk, egybeolvadtunk. A súrlódástól kigyulladtunk, fáklyaként égtünk, hogy fénnyel üzenjünk az Univerzumnak, létrehoztunk egy új fénygömböt, a Napot, amely a csillagunk lett. Megérkeztünk.

Sokan voltunk és meleg volt, itt nem mindenkinek volt elég hely. Ahogy a csillag begyulladt, a hatalmas tömeg egy lökéshullámmal eltaszított minket magától. Kihűltünk, majd a csillag körül ismét ütköztünk korábbi ismerőseinkkel és megint felhevültünk. Megint nagy volt a forróság a nyomás, és a nagy hőtől újra egyek lettünk. Már nem éreztük az ütközéseket, mert olyan sokan voltunk egymás mellett. Létrehoztunk egy sárgolyót, ő volt a Föld elődje.

Több bolygó is létrejött körülöttünk, majd az egyik közeledni kezdett és a két bolygó ütközőpályára került. Addig közeledett, amíg el nem takarta a Napot és be nem töltötte az egész égboltot, majd ütköztünk. A két égitest megsemmisült. Látszott, hogy milyen törékenyek a bolygók, úgy repültek szét darabjaik, mintha semmi nem tartotta volna egyben őket. Ezután a gravitáció az immáron forgó rendszerből összeállított egy nagyobb és egy kisebb darabot. A kisebb darab lett a Hold, a nagyobb pedig a Föld. Minket a Föld karolt fel, létezésünk javát itt töltöttük és minden, ami itt létezett belőlünk született.


A Föld elődje

Ahogy újra összeállt a bolygó, mi a mélyére kerültünk. Csak kavarogtunk a tömegben, aztán valami arra késztetett, hogy meginduljunk a felszín irányába. Egy hosszú csőben haladtunk, majd kitörtünk a többiek közül. Eltávolodtunk a bolygótól, majd visszazuhantunk. Így hűltünk ki, majd hevültünk újra fel.

A bennünk lévő anyagok párologtak, légkört hozva létre, aztán a légkörből eső hullott alá és ezáltal egy különleges anyag öntött el minket. Ez új volt számunkra. Feloldódtunk benne és időnként kiváltunk belőle. Aztán csak sodródtunk, követve e csodálatos anyag mozgását. Megéreztük a víz érintését.


A víz, amelynek egymáson elgördülő molekulái teszik lehetővé, hogy élj.

Onnantól ez lett a lételemünk és ebben kaptuk meg később az élet ajándékát. Aztán egyre több víz lett, nagy vizek és tengerek jöttek létre körülöttünk. A tengerek egyre nagyobbak lettek, majd óceánná egyesültek. A víz és a benne lévő anyagok olyan levest alkottak, amelyben minden megvolt a későbbi élethez. Ma leginkább a vérünk hasonlít erre a levesre, amely a sejtjeink lételeme.

Csak lebegtünk az ősóceánban, nem kommunikáltunk, nem éreztük egymás jelenlétét, mert még mindig csak puszta anyag voltunk, nem volt saját tudatunk. Olyanok voltunk, mint az illesztőprogram nélküli perifériák, amelyeken keresztül nem lehet információt közölni, mert élettelenek.

Aztán ahogy az élet hajnalának első sugarai belénk hatoltak, ahogy az élet programjának első sorai megíródtak bennünk, úgy kapcsolódtunk össze egyszerű anyagokként, először kisebb molekulákká, majd egyre nagyobb rendszerré, hogy megalkossunk egy számunkra hihetetlenül bonyolult élőlényt: a sejtet, amely egy új világ csírája volt.

Aztán a sejtben fényes szikra villant, megremegett, összerezdült, majd megmozdult, együtt mozdultunk. Ő már élő volt. Benne volt az élet szikrája. Először éreztük meg az élet leheletét, különös volt. Azelőtt nem éreztünk ilyet. Megtanultunk sejtként élni. Különböző anyagok vegyi reakciójából származó energia éltetett minket. Több anyagból 1 sejt és 1 élet.

Így viszont elszigetelődtünk, sejtként unatkoztunk. Aztán láttuk, hogy van más sejt is körülöttünk, elkezdtünk kommunikálni azzal, ami rendelkezésünkre állt: molekulákkal, a sejtek közti anyaggal, vagy nagyon kicsi elektromos kisülésekkel, ahogy most az agyunk sejtjei teszik. Ettünk, majd osztódtunk, ezt ismételtük, így szaporodtunk, míg végül nagyon sokan lettünk.
Később megtanultuk, hogyan fejlesszük tovább az életet, amit kaptunk. Kevés volt az 1 sejt 1 élet. Összekapcsolódtunk tehát, mert együtt könnyebb volt és ezentúl, már nem magányos sejtek voltunk, nem az egyén határozott meg minket, hanem a csoport, amelyet alkottunk. Így már sok sejt volt és 1 élet.

Rájöttünk, hogy mindegyikünk másban ügyes, volt, aki a mozgásban, vagy az emésztésben volt bajnok. Egyesek a fényérzékelés mesterei voltak, na és volt, aki gondolkodott is, persze nem úgy, mint manapság az ember, csak éppen úgy, mint egy idegsejt. Ők egy külön csoportba rendeződtek, ők lettek a főnökök.



Megbeszéltük, hogy innentől kezdve melyikünk milyen feladatot lát el. Így alakultunk, változtunk nagyobb és még nagyobb rendszerré. Megtanultuk, hogyan alkossunk sokan egyetlen egészet. Végül egy teljes várost alkottunk, ahol voltak utak, épületek, amelyekben minden sejt végezte a dolgát, volt rendőrségünk, akik megvédtek minket.

Az embert ma is jellemző kíváncsiság hajtott minket. Megpróbáltunk egy teljesen új dolgot. A fényt, amely egykor minket is alkotott, felhasználtuk, ezzel kezdtünk táplálkozni. Arra viszont nem számítottunk, hogy ezzel létrehozunk egy, az akkori élőlények nagy többségére nézve rendkívül mérgező anyagot, az oxigént.
Ez akkoriban legtöbbünk számára mérgező anyag volt. Kipusztította társaink nagy részét megadva a lehetőséget nekünk a további életre. Egy részünk kilépett a vízből tovább hasznosítva a fényt és még több oxigént előállítva, belőlük lettek a növények. Nappal éltető oxigént termeltek, éjszaka pedig egy számunkra ma is káros anyaggal, a szén-dioxiddal táplálkoztak. Ők más utat választottak, de megmaradtak szerető testvéreinknek ezen a bolygón, hiszen sejtjeink azóta is megismerik egymást.


A zöld levelek, amelyek azért zöldek, hogy a látható fényspektrumból a legoptimálisabb hullámhosszú fényt nyeljék el.

Mi azonban, akik a vízben maradtunk, más irányba fejlődtünk. Lényünk lassan egybeforrt, egyetlen kollektív tudattá és megalkottuk az első állatokat. Először nyílt ki a szemünk, amin keresztül megpillantottuk a Világot. Uszonyaink nőttek, amelyekkel úsztunk a vízben, ahol táplálkoztunk és éltünk. Nagyszerű volt. Kezdetleges agyunk először csak a létfenntartáshoz szükséges utasításokat adta ki.
Aztán tovább kommunikáltunk és a kollektív tudatunk fejlődött, egyre nagyobbakká váltunk. Ragadozók és áldozatok lettünk. Üldöztünk és menekültünk, az elemi ösztön hajtott minket.
Időnként felnéztünk és láttuk a fényt a víz felszínén. Égetett a kíváncsiság, hogy mi lehet a felszínen túl.



Bátrak lettünk és kimentünk a fényre. Először nehéz volt, mert megszoktuk a víz közegét, amelyben születtünk és egy ideje éltünk. Nehezen mozogtunk és fulladoztunk.
Átrendeződtünk az általunk létrehozott szervezetben és egyszer csak levegőt kezdtünk lélegezni abból a légkörből, amelyet korábban mi hoztunk létre. Ez ritkább volt, mint a víz, könnyebb volt. Nem kellettek már uszonyaink, így átalakultak lábakká, amelyek a földön való járáshoz ideális alátámasztást nyújtottak. A felszínen is kinyílt a szemünk és láttuk, hogy milyen végtelenül gazdag a természet, amelyet tőlünk korábban elvált testvéreink építettek fel és amely éltet minket, de még nem fogtuk fel azt.

Sokan közülünk nagyra nőttek, nagy fogaik és termetük tekintélyt parancsolt. Ők lettek a bolygó uralkodói. Ők voltak a tápláléklánc csúcsán. Sokakat megettek, majd visszajuttattak a természetbe, ahonnan új életre keltek. Mint a királyok, úgy válogattak belőlünk. Ítéltek, de aztán ők is megítéltettek. Nagy fényesség lett, majd hangzavar támadt. Éreztük arcunkon a forróságot, leszakadt az ég és megmozdult a föld alattunk. Ebben az időben sokan elpusztultak, az összes király meghalt. Mi behúzódtunk a föld alá, ezzel átvészeltük a katasztrófát, amely újra megadta a lehetőséget, hogy tovább éljünk.



Lassan változtunk, egyre összetettebbek, egyre okosabbak lettünk. Mindig is tudtuk, hogy úgy kell élnünk, hogy életünk a természet ajándéka és így azt kell szolgálnia. Ösztönösen a természet egyensúlyának megtartására koncentráltunk és így éltünk nagyon sokáig. Egyesek repültek, mások, akik maradtak a vízben, úsztak, de mi új kihívásokat kerestünk. Felmásztunk a fákra, hogy onnan pásztázzuk a környéket. Közben tovább fejlődtünk, egyre több fajta táplálékot fogyasztottunk és egyre jobban megértettük egymást. lábainkon az ujjak úgy módosultak, hogy meg tudjunk fogni dolgokat, táplálékot, zsákmányt, egymást.

Aztán lemásztunk a fáról, és a földön keresgéltünk, majd felnéztünk a Napra, a csillagunkra, aki születésünk óta táplált minket, most viszont elvakított. Egy idő után kényelmetlenné vált a 4 lábbal való közlekedés és megpróbáltunk két lábra állni, amely végül sikerült is.



Hangokkal, mozdulatokkal és szagokkal kommunikáltunk. Vadásztunk, kegyetlen vadászok lettünk. Erős gyomrunk mindent megemésztett. Az eső elől barlangba húzódtunk, amely védelmet nyújtott a többi állattól is. A kíváncsiság tovább hajtott minket. Letört ágakat találtunk az erdőben, amelyekből botot készítettünk. Köveket találtunk a folyópartokon, amelyeket egymáshoz ütöttünk és a törési felület éles volt, könnyen átvágta a húst.

Mint olyan sokszor a történet során, most is a természet vezetett rá minket a fejlődésre. Nagy csattanás, és fény. Mi lehet ez? Félelmetes! Közelebb mentünk és megéreztük a hőt, a forróságot. Ez a forróság abból az energiából eredt, amelynek egykor mi is része voltunk. A Nap által a Földre sugárzott és a fák szöveteiben megkötött energia tört ki egy villámcsapás következtében. Arra gondoltunk, milyen jó lenne elvinni ezt a meleget a hideg éjszakákba, hogy ne fázzunk. Elvittük tehát a tüzet, a természet ajándékát és felhasználtuk. Véletlenül a tűzbe ejtettünk egy húsdarabot, kivettük és megkóstoltuk. Azelőtt nem éreztünk még ilyet, ez volt messze a legjobb íz a korábbiak közül.



A tűz kialudt, de később megtanultuk, hogyan éleszthetjük újra, és nem kellett várni a villámlásra. A tűzben elszenesedett fadarabot a kezünkbe fogtuk és a kezünk fekete lett. Ezzel a kézzel megérintettük barlangunk falát, nyomot hagytunk rajta.

Közben a hangunk is átalakult, többféle hangot adtunk ki a többi állatnál, először csak levegőt préseltünk ki a tüdőnkből, majd hangokat formáltunk és így is megértettük egymást. Aztán rájöttünk, hogy a barlang falán nem csak a tenyerünk lenyomata marad meg, hanem rajzolhatunk is rá, hogy így közöljünk dolgokat másokkal. Csoportokba, majd törzsekbe rendeződtünk. Egy idő múlva minden törzs tagjai eltérően kezdtek élni, sokan kihaltak és egyesek visszafejlődtek.

Hogy mikor lettünk állatból emberré?
- Először csak a testünk kezdett hasonlítani a ma élő emberekre.
- A második lépésben észrevettük, hogy a növények magot hoznak, amelyet lehullatnak és belőlük új élet jön létre. Rájöttünk, hogy egyes növények ehetők. Ezek szintén magot hoztak, amit elültettünk, megöntöztük, majd a részünkké vált, így műveltük meg a földet. Aztán megjelentek a kultúránk kezdeményei, amelyek révén a gondolkodás csírái elkezdtek kifejlődni az agyunkban. És ezután idő kellett ahhoz, hogy elérjük azt a tudatosságot, ami képessé tett minket arra, hogy befogadjuk az emberi lelket, amely a Teremtő egy kis darabkája volt, olyan örökké élő ajándék, amely eddig nem járt köztünk, amely tudatunk mellé szegődött és irányított minket. Kiküszöbölte testünk hibáit, új testünk lett, amelynek kondíciója mindig 100%-os volt, ezzel egyedülálló lett a többi teremtmény között.
- Ennek eredményeként a harmadik lépésben született meg Ádám és Éva.



Ők tökéletesek voltak, nem fogott rajtuk az idő, testük kialakítása immár lehetővé tette, hogy alapesetben örökké éljenek. Nem volt meg bennük az öregedési faktor sem. Ma úgy hívnánk őket: szuperemberek. Ők voltak a kereszténység szerint az első gondolkodó emberek, mert ekkor kezdtünk ténylegesen gondolkodni. Mérlegeltünk, döntöttünk, szemléltük a nekünk-, értünk teremtett Világot, kezdtünk öntudatra ébredni, és azt hittük, mindent megtehetünk. A gondolkodásnak azonban ára volt, és mind a mai napig ára van.

Bár a lelket ajándékba kaptuk, ez túl nagy ajándék volt ahhoz, hogy ne kelljen kiérdemelnünk. És ahogy eddig is csak a rendszer részei voltunk, ösztönlények, így ez most sem változott meg. Az ébredező tudat még nem tudott parancsolni az állati, a természetes énünknek, aki eddig voltunk, aki egyensúlyra törekedett és kihasználta a természet ajándékait. Ezen ajándékok egyike volt a jó és a rossz tudásának gyümölcse is. Választanunk kellett, vagy örökké élünk, örök egészségben és boldogságban, vagy tudatosan meghalunk. Egy olyan teszt volt ez, amivel bebizonyíthattuk, hogy valóban érdemesek vagyunk a tökéletességre. Ha nem eszünk a gyümölcsből, akkor a Világunk és történelmünk nem hasonlítana a ma ismertre.



De mivel megettük, a részünké lett, nem lehetett visszacsinálni, az alprogram beépült főprogramunkba és ezért már felelősséget is kellett vállalnunk. A tiltott gyümölcsöt felfoghatjuk egy tényleges gyümölcsként is, amely ma már nem létezik, de felfoghatjuk egy hatóanyagként is, vagy éppen egy teljesen más kontextusban felfogható elmeépülés végtermékeként is, amelynek hatására tudatosabbá váltunk és ahogy a Teremtő megvonta a testünktől a folyamatos megújulás képességét, rájöttünk, hogy az időnk itt a Földön véges. Egyszerre a halál adott értelmet az életünknek, mert azonnal tudtuk, hogy nem leszünk itt örökké, egy korlátozott időintervallum alatt kell megoldanunk az életfeladatunkat. Felnyílt a szemünk, láttuk, hogy meztelenek vagyunk és azonnal tudtuk, hogy csak akkor élhetünk tovább, ha keményen dolgozunk, megműveljük a földet, amelyből vétettünk és elkezdünk fejlődni. Ekkoriban az emberek átlagéletkora az öröklétről 800-900 évre korlátozódott. Gondolj bele, még ez az idő is mennyire felfoghatatlan. Mi mindenre lenne most elég ennyi idő? (Erről a témáról egy későbbi bejegyzésben fogok írni.)

Az Ádám és Noé közt eltelt 10 emberöltő - csaknem 2000 év! - alatt rengeteg baklövést és borzalmat elkövettünk, öltünk, zsarnokoskodtunk, elnyomtunk, kezdtük kimeríteni a Föld erőforrásait. Kibillentettük a természet egyensúlyát (pont úgy, mint napjainkban). Nem becsültük meg az ajándékunkat. Aztán erre válaszként elkezdett esni az eső. Az eddigi tüzes katasztrófák szöges ellentéte volt ez. A vihar végeztével csaknem az egész bolygót víz borította. Ez volt a Waterworld, vagyis a vízivilág. Mivel ekkorra már nem tudtunk lélegezni a víz alatt, a természet részéről ez a módszer volt a legkézenfekvőbb, hogy újrainduljon, az embert, mint nem kívánt elemet a kiválasztottakon kívül törölje az egyenletből és a bennük lévő lelkeket elszámoltassa. Noé és családja révén tovább élhettünk, azonban a neheze még ránk várt. A Teremtő ez idő tájt szabályozta le az emberek maximális életkorát 120 évre.

Móz 1:6,3
„És monda az Úr:
Ne maradjon az én lelkem örökké az emberben, mivelhogy ő test;
legyen életének ideje száz húsz esztendő.”

Rá kellett jönnünk, hogy szervezetünk minden eddiginél gyorsabban öregszik, pár évtized után elkezd zajosodni, zavarok támadnak benne és a végén nem lesz alkalmas egy lélek megtartására. A megoldás a szaporodás és a fajfenntartás lett. Sokasodtunk, birodalmakat alapítottunk, virágoztattunk fel és buktattunk el. Isteneket imádtunk és vallásokat dicsőítettünk, vagy éppen pogányok voltunk. Újra harcoltunk a földért, amely nekünk teremtetett és amelyből mindnyájan születtünk. Elfelejtettük, hogy honnan jöttünk, és nem értettük, hogy Isten előtt mindannyian egyelőek vagyunk. Hadjáratokat, háborúkat indítottunk, hogy megmutassuk a többieknek: csak mi élhetünk, csak az a jó, ahogy mi fogjuk fel az életet. Az anyagi lét önzővé tesz, csak magunkra gondolunk és a felhalmozott javainkra, ami valójában nem a miénk.

Bár a kultúránk és a tudásunk fejlődésnek indult, mégis a bűn uralkodott el a Világon, ez nem mehetett így tovább, ismét tenni kellett valamit. A tiltott gyümölcs hatása továbbra is bennünk volt, és a rengeteg bűnért fizetni kellett, meg kellett váltani minket, ki kellett engesztelni a Teremtőt, hogy kiérdemeljük azt a kegyelmet és tökéletességet, amelyben azelőtt részünk volt.

A Teremtő ebben a teremtési ciklusban először megváltót küldött, aki egy volt vele. A teremtés folyamata egy pillanatra megállt és az Úr maga testesült meg úgy, hogy lelke megtermékenyített egy asszonyt. A nő fiút szült, aki halálával fizetett az első gondolkodó ember megjelenése óta halmozott bűneinkért. Ezzel megalapította a kereszténységet és újraindította a primer programot. Ez viszont az öregedésre és a fizikai test halálára nem volt hatással, csupán a lehetőségét adta meg nekünk a későbbi tökéletesség elérésére. A kereszténység merőben új elképzelést vázolt elénk: az egyistenhitet. Új volt, mégis megvetette a lábát köztünk és sokan áttértek erre a vallásra, majd ez lett mind közül a legnagyobb.



Ezután 1000 év hanyatlás következett mind a szellemiségben, mind a tudományokban. A vallás, amit kaptunk, üzletté vált és ürügy lett az ölésre. Az értelem számára sötét kor köszöntött be. Isten nevében sokakat elhallgattattak. Ha valaki újító szándékú volt és világnézete eltért a dogmáktól, azt boszorkánysággal, hitetlenséggel vádolták meg és kivégezték. Ez az évezred megpróbált megtanítani arra, hogy nem csak 1 világnézet és gondolkodásmód létezik, és a különbözőség alapján nem lehet elítélni az embereket. Nem tanultunk belőle. Járványok jelentek meg, vírusok és baktériumok fordultak ellenünk és pusztítottak minket.

Aztán minden megváltozott. A kezdetektől tartó civilizálódásunk és tudományunk exponenciális fejlődésnek indult. A korábban kapott tűz segítségével igába vontuk a víz erejét. Rájöttünk, hogy a vízgőzben elegendő energia van ahhoz, hogy lendületbe hozza a Világot.

De még ez sem volt elég az emberiségnek. Világméretű konfliktusokban mutatkozott meg, hogy nem vagyunk képesek békében élni, folyton pusztítanunk kell, hogy aztán újra építeni kezdjünk, elölről kezdjünk mindent.

Egyesek úgy gondolták, hogy ember és ember közt hatalmas különbségek vannak, és nem mindenki méltó az életre, ezért iparosított népirtásba kezdtek. Szinte gyártották a halált. Ha ezt a fajta kártékony eszmét elterjesztették volna a Földön, akkor most másról és más nyelven folynának beszélgetéseink. Sokakban még ma is él a félelem, másokban a bűntudat, de mindenki tudja, hogy vallási meggyőződés, vagy bőrszín alapján soha többé nem szabad megkülönböztetni embertársainkat.

A nagy háborúk a fegyverekről szóltak és a második életre hívott egy mindmáig rettegett rémálmot az atomban rejlő erő borzalmát. Ez a fegyver a csillagokban, hatalmas nyomáson és hőmérsékleten születő anyagot hasznosította, amelynek energiája jóval meghaladta az addig ismertekét. Ez az anyag egy szupernova felrobbanásának egy kis darabkáját hozta a Föld felszínére és bevetésekor két egész város is elpusztult.

Később megtaláltuk a módját annak, hogy ezt a természeti erőt is hasznosítsuk gyógyászati célra és energiatermelésre. Ez utóbbinak sem lett azonban jó vége. A túlzott magabiztosság és az örökös vesengés következménye az emberiség egyik legnagyobb katasztrófája, a Chernobyli atomreaktor balesete lett. Itt jöttünk rá, hogy ez az energia - bár a legtisztább volt - elhozta a földi poklot, mert olyan nagymértékű gamma sugárzást bocsátott ki, hogy mindent elpusztított a környezetében. Az ilyen sugárzás súlyos veszélyt jelent a legtöbb élő szervezetre.

Az emberiség nagy része megértette, hogy a háború többet vesz el, mint amennyit ad. Gonosz énünk azonban tovább élt, és a jóhoz hasonlóan folyamatosan az egyensúly eléréséért munkálkodott. Mivel civilizálódtunk, ezért a harc más területeken kezdett elindulni. Először csak a természetes versengést fogtuk fel harcnak (pl. az olimpia), így mutattuk meg másoknak, hogy mire vagyunk képesek. Legyőztünk, vagy alulmaradtunk a „harcban”. Egyfajta kedves háború volt ez, ahol a felek emberáldozat nélkül versenghettek.

Aztán erősödni kezdett a tömegtájékoztatás rendszere. Először csak a fontos hírek, információk domináltak, majd a kereslet és kínálat növekedésével megjelentek a reklámok. Fogyasztók lettünk. Mondhatnánk, hogy „jó bornak nem kell cégér”, de a termékek egyre nagyobb sokfélesége miatt elengedhetetlenné vált a reklám, másképpen az eladó nem jutott volna vevőhöz.
Aztán feltaláltuk a tranzisztort, majd a mikrocsipet, amelynek segítségével egy anyag kétféle állapotának köszönhetően felépült egy egész iparág, majd vele egyre nagyobb tért hódított az elektronika, végül megjelent az internet.

A háború a harctérről fokozatosan áthelyeződött a fogyasztásra, majd egyenesen a fejekbe. Szellemi háború vette kezdetét, amely szintén az üzletről szólt. Az árucikk viszont nem a fogyasztásra szánt eleség vagy a fegyver volt, hanem egyre inkább a személyes adat, és saját magunk. Ahogy közeledtünk a jelenhez, a fejlődésünk egyre őrültebb tempót diktált és egyre többen lettünk, mint testeket birtokló lelkek.

A világtörténelem legvégén, a legeslegutolsó másodperc végén két ember úgy döntött, összeköti az életét. Lelkük is örökre összefonódott. (A lelki egyesülés is egy későbbi bejegyzés témája lesz.) A belőlük származó magoknak, az élet magjainak egyesüléséből született meg fizikai valód. Ezek a magok a két ember legjobb tulajdonságainak kivonatát tartalmazták. Aztán beköltöztél a testbe és megszülettél Te és én és mindenki, aki ma létezik. Élő bizonyítékai az örökké való megújulásnak, az anyag megváltozásának és az évmilliókon keresztül zajló fraktális fejlődésnek, amely egyszerű szabályok alapján végtelenül bonyolult világot hozott létre. És hogy elhidd, hogy mekkora csoda vagy: az idő összes tapasztalata benned van. A tér, az idő, az anyag, majd az élet létrejötte, minden érted történt. Benned él az egész Univerzum, az első apró sugárnyalábtól és anyagi részecskétől kezdve, az építőanyagaidat létrehozó csillagokon és szupernóvákon keresztül az első sejtekig és az összes kezdetleges létformáig. Mind, mind azt tette lehetővé, hogy most élhess. Csak rajtad múlik, hogy hogyan hálálod meg a természetnek mindazt, amit eddig kaptál.

A történetnek nincs vége, most is íródik tovább, megállíthatatlanul, jelezve, hogy bármennyire is szeretnénk, nincs ráhatásunk a dolgok alakulására. Csak egyet tehetünk: együtt élünk vele és tesszük, amire a Teremtő a kezdetektől szánt minket, mert mindenkinek feladata van és ezt csak úgy tudja végrehajtani, ha közben boldog.

Ha kitágítod a tudatod és úgy tekintesz az Univerzumra, mint a saját részed, testi gondjaid szép lassan megoldódnak, mert minél nagyobb a tér, az anyag annál jobban eloszlik benne, kitölti a rendelkezésre álló helyet és végül teljesen elillan. Eggyé válik a térrel. Tanulj meg együtt élni az Univerzum tudatával és válj eggyé vele. Ekkor éred el azt a tudati szintet, amikor már nem kell képzelőerő ahhoz, hogy bármit megvalósíts, hanem csak kérned kell és adatik.

Végül pedig egy videó, hogy a szöveget feldobjuk valamivel, egyelőre ez is teszt jelleggel. Fogyaszd egészséggel!


A fenti videofolyamban hallható zeneszám, valamint látható minden részvideó szerzői jogdíjmentes. A megjelenő felirat saját szellemi termék.
Zene: Whitesand - Eternity
0:20-1:00 Along The River
Video by Paul Diaconu from Pixabay
1:00-1:30 Mare
Video by Vartan Mercadanti from Pixabay
1:30-2:02 Sunrise
Video by adege from Pixabay
2:02-3:30 Beach
Video by Rc-Aero-Tech from Pixabay
3:30-3:43 Pigeons
Video by Gary Chambers from Pixabay
3:43-4:23 Flower
Video by Petr Ganaj from Pixabay
4:23-4:47 Sea
Video by Moshe Harosh from Pixabay
4:47-5:08 World
Video by motionstock from Pixabay

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése