Nem tartunk otthon semmilyen állatot, mégis valahol legbelül vágyódom rá, hogy legyen és itt most nem a vele járó bosszúságra, hanem az állat és ember közt kialakítható barátságra gondolok, arra, amikor az állatból családtag válik.
Tapasztalataim csak kint tartott állatokról vannak, azok is elég felszínesek.
Nemrég volt egy házimacskánk, akit sajnos elgázoltak, neki viszont története van.
A történet 2002 környékén kezdődött, amikor is jó szomszédjaink valamelyikétől átsétált hozzánk egy várandós cica. Az akkor még jó néhány - használaton kívüli - kerti bódé közül kinézte magának az egyiket ahova jól befészkelte magát. Az ajtó zárva volt, ezért az ablakon jutott be, amit csak egy szakadt fólia védett.
A nyár alatt fűvel jól benőtt területen lévő kunyhók felől olyan augusztus vége felé kezdett furcsa szöszmötölés hallatszani. Ekkor még fogalmam sem volt mit találok odabent. Egy nap aztán átvágtam magam a sűrű fűerdőn és benyitottam a feltételezett helyiségbe. Meglepett, amit láttam, hiszen addig nem volt részem hasonlóban: 5 kis világító szempár szegeződött azonnal az ajtóra, 2 tarka és 3 koromfekete kiscica volt. Aztán megláttam az anyacicát is, aki nem örült túlzottan jelenlétemnek. Dühös állatot nem szabad tovább hergelni, ezért mielőtt felkelt volna, hogy jókat karmolásszon rajtam, menekülőre fogtam.
Másnap - ravasz módon kifigyelve, mikor távozik az anyacica - belopóztam, hogy jobban szemügyre vegyem őket. Négyen önfeledten játszottak, egy viszont már halott volt. A késő nyári cicákból általában nem sok éri meg a következő nyarat.
Összeült a családi kupaktanács, hogy megtartjuk-e a cicákat, mert hát mégis csak itt születtek nálunk. A határozat a megtartás mellet szólt. Az évek során a négy cicából három lett, mert egyet szintén elgázoltak az utcán, majd kettő, mert az egyik tovább ált, végül a nem túl távoli múltban ugyancsak elütöttek egyet és aki a legtovább bírta, akiről a történet szól, egy fekete fiúcica volt, egy igazi kis "zseboroszlán", akit aztán megilletett a kint tartott állatoknak járó minden kiváltság. Enni kapott itthon is, a szomszédban is, kedvére versenghetett a rivális cicákkal a területért és a nőstényekért és időnként természetesen nem maradt el a vadászat sem (jó néhány egeret, galambot és egyéb kisállatot kapott el a szemünk láttára). Aztán őt is utolérte a végzete: egy feltehetően sikertelen vadászat után - több szerencsét remélve - átszaladt az úttesten s egy autó telibe találta. Kb. 7 évet élt.
Így ért véget a cicánk története, aki azért valljuk be: már majdnem a családtag volt. Neveket sajnos nem adtunk a cicáknak, úgyhogy csak cicaként tudom megemlíteni őket.
A házi kedvencek színt visznek az ember életébe, megóvják a stressztől, ha ideges, megnyugtatják, egy másfajta szeretetet adnak, mint az emberek, más értékrendet képviselnek. Értelmi szintjük szerint kisgyermekként kezelendők, taníthatók, idomíthatók és végül elérhető, hogy családtagként kezeljük őket.
Tapasztalataim csak kint tartott állatokról vannak, azok is elég felszínesek.
Nemrég volt egy házimacskánk, akit sajnos elgázoltak, neki viszont története van.
A történet 2002 környékén kezdődött, amikor is jó szomszédjaink valamelyikétől átsétált hozzánk egy várandós cica. Az akkor még jó néhány - használaton kívüli - kerti bódé közül kinézte magának az egyiket ahova jól befészkelte magát. Az ajtó zárva volt, ezért az ablakon jutott be, amit csak egy szakadt fólia védett.
A nyár alatt fűvel jól benőtt területen lévő kunyhók felől olyan augusztus vége felé kezdett furcsa szöszmötölés hallatszani. Ekkor még fogalmam sem volt mit találok odabent. Egy nap aztán átvágtam magam a sűrű fűerdőn és benyitottam a feltételezett helyiségbe. Meglepett, amit láttam, hiszen addig nem volt részem hasonlóban: 5 kis világító szempár szegeződött azonnal az ajtóra, 2 tarka és 3 koromfekete kiscica volt. Aztán megláttam az anyacicát is, aki nem örült túlzottan jelenlétemnek. Dühös állatot nem szabad tovább hergelni, ezért mielőtt felkelt volna, hogy jókat karmolásszon rajtam, menekülőre fogtam.
Másnap - ravasz módon kifigyelve, mikor távozik az anyacica - belopóztam, hogy jobban szemügyre vegyem őket. Négyen önfeledten játszottak, egy viszont már halott volt. A késő nyári cicákból általában nem sok éri meg a következő nyarat.
Összeült a családi kupaktanács, hogy megtartjuk-e a cicákat, mert hát mégis csak itt születtek nálunk. A határozat a megtartás mellet szólt. Az évek során a négy cicából három lett, mert egyet szintén elgázoltak az utcán, majd kettő, mert az egyik tovább ált, végül a nem túl távoli múltban ugyancsak elütöttek egyet és aki a legtovább bírta, akiről a történet szól, egy fekete fiúcica volt, egy igazi kis "zseboroszlán", akit aztán megilletett a kint tartott állatoknak járó minden kiváltság. Enni kapott itthon is, a szomszédban is, kedvére versenghetett a rivális cicákkal a területért és a nőstényekért és időnként természetesen nem maradt el a vadászat sem (jó néhány egeret, galambot és egyéb kisállatot kapott el a szemünk láttára). Aztán őt is utolérte a végzete: egy feltehetően sikertelen vadászat után - több szerencsét remélve - átszaladt az úttesten s egy autó telibe találta. Kb. 7 évet élt.
A cica látványa egyeseket megnyugtat, "mások a gázra lépnek" :(
Így ért véget a cicánk története, aki azért valljuk be: már majdnem a családtag volt. Neveket sajnos nem adtunk a cicáknak, úgyhogy csak cicaként tudom megemlíteni őket.
A házi kedvencek színt visznek az ember életébe, megóvják a stressztől, ha ideges, megnyugtatják, egy másfajta szeretetet adnak, mint az emberek, más értékrendet képviselnek. Értelmi szintjük szerint kisgyermekként kezelendők, taníthatók, idomíthatók és végül elérhető, hogy családtagként kezeljük őket.
Kellemes ez a nyugalom, amely az írásaidból árad. Jó feltöltődni ebben a már klasszikus érték-rendben. Jó, hogy van kinek ez még számít. Benéztem. Tetszik. A zene is...
VálaszTörlésÖrülök, ha így gondolod, egy biztos: feltöltődni a te blogodban lehet igazán, mert az ottani anyagok a lelket szólítják meg.
VálaszTörlésKöszömön a hozzászólást, várlak vissza máskor is!