A Karácsony története

2010. december 24.

Éppen egy éve írtam a karácsonyról, a szeretet, a hit jelentőségéről és arról, hogy nem az ajándék, hanem a szándék a fontos.
A karácsony, mint mindig, számomra most is egy-két maradandó és szeretetteljes alkalmat jelent, amikor összejön a család és együtt ünnepelünk. Az ünnephez hozzátartozik a Mikulás is, aki ugyan pár héttel megelőzi azt, de ugyanúgy a szeretetről és az ajándékozásról szól.
Ennek a csodálatos tradíciónak az eredetéről ugyan maradtak fenn írásos emlékek, de vizsgáljuk meg a karácsonyt, azon belül a Mikulás legendáját egy olyan filmen keresztül, amely nem a számítógépes effektek, hanem az érzelmek végletekig fokozásával hoz ünnepi hangulatba.


Nemrég megakadt a szemem egy érdekes filmcímen: „A karácsony története”.
A 2007-ben Finnországban készült film egy szívmelengető alkotás a szeretetről, a gondoskodásról, az ajándékozásról és a hitről.
Megnéztem a filmet és bevallom, régen hatódtam meg ennyire, mint most. A legkisebb emberi közösségre, annak meghittségére, az ahhoz való legerősebb kötődésünkre épít, és akik könnyen elérzékenyülnek, azoknál nagyon erős érzelmeket hoz felszínre. Talán legutóbb a „Faun labirintusa” című film hozott ki belőlem hasonló mély érzéseket.

A történetben a mai modern Mikulásideál szerinti piros ruhás, ősz hajú, szakállas öregúr tűnik fel, de mégis hihetően tár elénk egy nagyszerű legendát.
Ez a film a legjobb választás, ha szeretnénk elérzékenyülni és kisírt szemmel teljesen meghatódva átérezni a szeretetet. A hatást a film legtöbb jelenete, valamint a nagyon jól megválasztott hangok is csak fokozzák.
Az alkotás a legnagyobb fokú alázatra, elfogadásra, megértésre, önzetlenségre és szeretetre tanít, arra, hogy nem az ajándékozó személye számít, hanem a szándék, amely mögötte van.

Van-e a filmnek manipulatív tartalma?
Nyilván tartalmaz olyan részleteket, amelyek nem részei a legendának, és megjelenik a rendező személyes meggyőződése, világnézete is, így lesz teljes egész a történet. Az egyik ilyen részlet szerint a rénszarvasok jobban engedelmeskednek a piros ruhát viselő embereknek.
Ezek a kiegészítések azonban nem csökkentik a film értékét, és megmarad a hihetősége, meghittsége.
Emellett kitalált történetről van szó, de annyi biztos, hogy ha láttuk a filmet, átgondoljuk az egész bennünk élő Mikulás legendát, és valami jobban elfogadhatót, igazabbat kapunk helyette. Visszarepít gyermekkorunkba, amikor még vártuk a Télapót.

A történet Lappföldön játszódik, a nagyon hideg telek csodálatos ábrázolása végigkíséri az összes fontosabb mondanivalót. Időintervallum tekintetében egy egész életet mutat be.

Láthatjuk az igazi Mikulást és mögötte az embert, a szomorú sorsú, árva gyermeket, akit egy jó szándékú közösség befogadott, és aki háláját szeretettel, odaadással mutatta ki. Az élet nem kímélte, de ő megmutatta, hogy milyen csodálatos dolog a szeretet és az ajándékozás. A monumentális képeket nézve tanúi lehetünk az általa megteremtett legendának, amely mind a mai napig fennmaradt.
Részesei lehetünk a legapróbb érzéseinek, megpróbáltatásainak. A jól megkomponált átvezetéseknek és a mesteri szereposztásnak köszönhetően érezhetjük az emberöltőnyi idő múlását, láthatjuk amint tapasztalatlan gyermekből fiatal felnőtt, majd idős öregúr lesz.
Tanúi lehetünk személyisége változásának és annak is, hogyan valósítja meg később az egyre gyarapodó számú gyermek megajándékozásának rendkívül nehéz feladatát.


A film magyar nyelvű ajánlója


A film tartalmából
A cselekmény részleteit csak akkor olvasd el, ha már láttad a filmet, vagy ha nincs lehetőséged megnézni!

A kis Nicolas 7 éves, amikor egy kedves ötlete támad: szeretné megajándékozni kishúgát egy saját kézzel készített ajándékkal. Egy nap azonban a kis Ada belázasodik. Szülei kénytelenek elvinni az orvoshoz a városba, ahova az út a befagyott tó jegén rövidebb. Nicolas apja egy zsebórát ad a fiúnak, és megmondja, hány órakor érnek haza. Elindulnak, de beszakad alattuk a tó jege és mindannyian odavesznek a tomboló viharban. Az árva fiú nem tudva az őt ért veszteségről folytatja a faragást. Másnap reggel pár falubéli kopogtat az ajtón és próbálják elmagyarázni neki, hogy mi történt.

Nem hagyhatják egyedül a házban, ezért falugyűlést tartanak, ahol a falu népe úgy dönt, befogadja a fiút. A településen 8 család él, mindegyikük egy évig vállalja a fiú eltartását, és minden évben új otthont adnak neki.
Közben elkészül kishúga ajándékával is, amit a szegény fiú jobb híján a tó jegére helyez el. Az apjától kapott óra folyamatosan nála van, mintha még mindig várná, hogy hazaérjenek.

Az első családba kezdetben nehezen megy a beilleszkedés, de ahogy halványulnak emlékei, úgy fogadja el egyre inkább az őt befogadó embereket. A család egyik gyermeke Eemeli hozzá fordul, amikor egyik kedvenc játéka, egy fakéregből készített kis tutaj vitorlája eltörik. Nicolas megjavítja, és együtt játszanak vele tovább. Így lesz Eemeliből a legjobb barátja.

Évek, családok és karácsonyok követik egymást, Nicolas pedig hálából az összes olyan család gyerekeinek ajándékokat farag, akiknél már vendégeskedett. Az ajándékokat apja bicskájával, fáradtságos munkával készíti el, és karácsony éjszakáján helyezi el a házak ajtaja előtt. Azért éjszaka, mert nem akar nagy ügyet csinálni az ajándékozásból.
A 6. évben azonban egy korai fagy elviszi a termésüket és a tó sem kegyes hozzájuk, így már senki sem tudja befogadni az ekkor már 13 éves Nicolast.

A falutól 20 km-re lakó különc asztalosmester Isakki, felfigyel a fiúra és a falugyűlésen felajánlja, hogy egy évig befogadja és munkát ad neki. A falubeliek más megoldás híján elfogadják az ajánlatot. Búcsúajándékként egy kis szánkót adnak Nicolasnak.

A bizarr humorú, agresszív Isakki nagyon durván bánik vele, megalázza, fenyegeti és folyamatosan fegyelmezi az egyébként nagyon engedelmes fiút. Még az apja bicskáját is eltöri, amely az egyik emléke a családjától.

A fiúnak rengeteget kell dolgoznia az asztalosműhelyben, hogy eleget tegyen Isakki elvárásainak.
Nicolas ennek ellenére folytatja az ajándékkészítést abból az anyagból, amit a mester a szemétbe dobott.
Karácsony közeledtével szabadnapot kér Isakkitól az ajándékozás idejére. A mester enged a fiúnak, és még el is viszi a szánkóján, segítve így szétosztani az ajándékokat.
Még a tó jegére is elkíséri, hogy megajándékozhassa Adát. Ekkor Isakkiban feltörnek az érzelmek és eszébe jut rég elvesztett családja, felesége és fiai. Bevallja, hogy azért gúnyos és gonosz a gyerekekkel, mert mindegyikben a saját fiai arcát látja.
Előkerül az eltört bicska is amit Isakki idő közben megjavított, valamint felajánlja a fiúnak, hogy ha akar, vele maradhat, végleg befogadja.

Isakki mellett repülnek az évek, és Nicolas felnő, de az ajándékozási kedve nem múlik el, listát vezet a falu gyermekeiről, hogy senkit se hagyjon ki.
Az öregedő asztalosmester megkeresteti rég elveszett fiait és házába hívatja őket. A fiúk szeretnék kárpótolni apjukat az elvesztegetett évekért, ezért hazaviszik a saját házukba a városba.
Búcsúajándékként Nicolasnak ad egy kulcsot, amely egy ládát nyit az ágya alatt. A ládában Isakki egy életen át gyűjtögetett vagyona van, amit kapzsisága miatt halmozott fel.
„Most végre elvihetem a Karácsony örömét a gyerekeknek!” Mondja Nicolas és a pénzből egyenként becsomagolja az ajándékokat, valamint a nevet is ráírja, hogy kinek szánja.

Eemelinek kislánya születik, és Nicolas kéri, hogy hadd írja rá őt is a listára. Nagy meglepetésére a kislányt is Adának hívják, mint oly sok évvel ezelőtt meghalt kishúgát.

Nicolas egyre több ajándékot készít, olyan sokat, hogy karácsonykor a ló már el sem bírja a szánkót. Ki kell találnia valamit, és a legkézenfekvőbb megoldás a rénszarvas, ugyanis ezen a vidéken sok él belőlük és a faluban is lakik egy asszony, aki tart is szarvasokat, pontosan négyet. Megkérdezi az asszonyt, hogy megpróbálhatja-e befogni a szánkója elé az állatokat. Az megengedi neki, hogy kísérletezzen. Még tanáccsal is ellátja: „De azt tudnod kell, hogy jobban engedelmeskednek, ha ez a piros sapka van rajtam!”
A szarvasokkal nagyon nehéz dolga van Nicolasnak, ezért készíttet a falu szabójával egy élénkpiros ruhát. Az állatok lenyugszanak és taníthatóvá válnak a piros ruha láttán.

Ahogy Ada cseperedik, egyre több érdeklődést mutat az ajándékozás iránt és barátsága is szövődik Nicolas-szal. Sejti is, hogy ki hozza az ajándékokat, de mivel Nicolas letagadja, hogy ő volna az ajándékozó, ezért titokban elindul kideríteni a dolog nyitját. Szülei kétségbe esnek búcsúlevele láttán, és keresőakciót szerveznek, amelyben Nicolas is részt vesz. Nem járnak sikerrel, Nicolasnak ismét át kell élnie egy megrázó élményt.
Amikor hazaér, ott találja Adát az ágyon, felöltözve a piros ruhába. A kislány a falu közelében rátalált az őt kereső Nicolas szánkójára és a rénszarvasok – minthogy már sokszor megtették ezt az utat – egyenesen Nicolas házához vitték.

Nicolas mindent elmond Adának az ajándékozásról, a szeretetről, és azt is, hogy szeretné, hogy ez a szokás akkor is folytatódjon, amikor ő már nem lesz. Ada nem árulja el a titkot a többi gyermeknek, ezzel is elősegítve a legenda megszületését.

Húsz év múlva az igencsak öreg Nicolas, és az ekkorra már fiatal felnőtt Ada közösen készítik az ajándékokat a neves ünnepre. Ada férjhez megy gyermekkori szerelméhez Mikkohoz. Kis idő múlva meghal Eemeli, és ekkor kell Nicolasnak rádöbbennie, hogy eljárt felette az idő. Elmegy Eemeli sírjához, és barátságuk jelképét a kis tutajt hagyja a síron örök emlékül.

Nicolas készít egy titokzatos ajándékot, aminek célját még Adának sem árulja el. Ada megígérteti vele, hogy – korára való tekintettel – ez lesz az utolsó Karácsonya. Nicolas megígéri, és karácsony éjjelén ugyanúgy kihordja az ajándékokat, viszont reggelre nyoma veszik. Ada kétségbeesetten keresni kezdi, beront a házába, de csak a titokzatos ajándékot találja meg. Ez az ajándék Nicolas testvérének szól, és tartalmaz egy kis levelet, valamint a zsebórát, az örök várakozás jelképét.

Másnap éjszaka Ada zajt hall a házuk elől, kinéz, és egy kis szánkót talál az ajtó előtt. A Nicolas házában talált ajándékot Mikkoval és kisfiukkal kiviszik a tó jegére, ahol megjelenik felettük az égen Nicolas, immár igazi Mikulásként, repülő rénszarvasok által húzott szánon.

A film megértéséhez próbáljuk elképzelni, mit tennénk, ha Nicolas helyében lennénk, felfognánk-e ilyen fiatalon hogy milyen tragédia ért minket?
Ő ezt kezdetben úgy dolgozta fel, hogy minden karácsonykor ajándékot vitt halott kishúgának, majd később minden gyereknek, akivel megismerkedett.
Családját azonban soha nem felejthette el, mert volt róluk több nagyon erős emléke is. Az egyik ilyen tárgy az apja bicskája volt, amivel később az ajándékokat készítette. A másik a zsebóra volt, amin az apja mutatta meg, mikor érnek haza. Hogy megtartotta az órát, azt jelzi, hogy élete végéig visszavárta szüleit és húgát.

A meghatódás mellé kapunk jó adag reményt, hitet és megértést.
A film legfontosabb üzenetei a következők: a szeretet éltet, a remény hal meg utoljára, és az emlék tovább él akkor is, ha mi már nem leszünk.

Egy szép idézet a filmből:
„Az attól való félelem, hogy elveszítjük a szeretetet, a szeretetnek a része.”

A film hivatalos weboldala: Joulutarina
Megrendelés: DVD-Home

Mindenkinek örömben és szeretetben gazdag, békés, boldog karácsonyt kívánok!

Az érzés hatalma

2010. december 12.

Szellemünk, érzelmeink bonyolult hálózata egyelőre feltérképezetlen. Szorosan összefonódik gondolkodásunkkal és nagyon mélyen gyökerezik.
Az érzelem lelkünk, tudatunk, az érzés pedig testünk reakciója a külvilágra. Ahhoz, hogy egy élményt igazán megéljünk, éreznünk kell azt. Időnként olyan erős szellemi élményeket élünk át, amelyek kihatnak a fizikai valónkra is. Érezzük az időt, a teret és a világ általunk felfogható részét, fájdalmat és boldogságot, haragot és örömöt.


Próbáltad már megfejteni érzéseidet? Akár kimutatjuk, akár nem, érző lények vagyunk, annak mind fizikai, mind szellemi vonatkozásában. Időlegesen megpróbálhatjuk leplezni, titkolni, de érzelmeinket, érzéseinket mégsem tudjuk elrejteni mások elől.

Vannak élmények, amelyek érzéseket, mások mélyebb érzelmeket keltenek.
Érzéseink révén tájékozódunk, azok teszik lehetővé, hogy érzékszerveinken keresztül felfogjuk, megtapasztaljuk a fizikai világot.

Érzed az időt?
Ugyan kissé észrevétlen, de érezzük az idő múlását is, és ha még nem is tudjuk meghatározni ennek a dimenziónak a mibenlétét, mindannyian benne élünk. Érezzük, hogy fejlődünk, növekszünk, majd öregszünk. A fáradtság is az idő múlásának jelzője, ha igazán fáradt vagy, igazi pihentető alvásra van szükséged. Ekkor viszont más az időérzékelésed, ugyanis alvásod nagy részére nem emlékszel. Ilyenkor lerövidülnek az órák és felkeléskor legjobb esetben csak az utolsó álomszakasz élményeit vagy képes felidézni.


Az idő tőlünk függ, az időtlen világban osztjuk be időnket, mert rá vagyunk kényszerítve

Védelem
Az érzések kihatnak fizikai világunkra is, ahol az érzést már érzetnek hívjuk és konkrét megtapasztalások formájában jelentkezik. Az összefüggés akkor válik nyilvánvalóvá, amikor egy másik érzést az előérzetet vizsgáljuk, amely tisztán szellemi eredetű, de mégis a fizikai világra adott válaszként értelmezhető. Azt teszi lehetővé, hogy egy kis időintervallumot előre lássunk a jövőben. Persze ez nem tudatos folyamat, így lehetetlen pontosan behatárolni az előérzet tárgyának, pl. egy eseménynek a bekövetkeztét.
A megérzéseink védelmének erősítésére van egy tökéletes módszer: figyeld meg a környezeted! Ha tudatában vagy a téged körülvevő világnak, nem érhetnek meglepetések, mindig egy lépéssel mások előtt járhatsz, hiszen folyamatosan mérlegelsz, számolsz a lehetőségekkel. Az éberség és a lélekjelenlét minden helyzetben jól jön. Ha pl. így vezetsz autót, akkor a lehető legtöbbet teszed meg saját- és mások biztonsága érdekében.

Hogy mennyire függünk érzéseinktől? Az érzés fizikai szinten is nagyon összetett folyamatokat, reflexeket irányít. Ilyen a hőérzet is, amely megvéd attól, hogy megégessük magunkat. Ez mutatja, hogy az érzés egyik fontos funkciója a védelem, amely önkéntelen, automatikus.

Érzel akkor is, amikor felébredsz, lefekszel, sportolsz, dolgozol, vagy éppen olvasol. Legbelül érzed, mit akarok mondani, és azt is, hogy én mit érzek, miközben írom ezt a bejegyzést.

Érzések záporában élünk, testünket rengeteg hatás, élmény éri a külvilágból. Ezeket azonban szelektálni tudjuk oly módon, hogy csökkentjük azon szenzorjaink érzékenységét, amelyek bizonyos ingerekre specializálódtak. Az ilyen szelekciók nagy része reflex által irányított, de van, amit tudatosan végzünk. Pl. erős hanghatás esetén a legtöbben a fülünkhöz kapunk, mert a levegő rezgése annyira mozgásba hozza a dobhártyánkat, hogy az már fizikai fájdalmat okoz.

Világot látunk
Az érzékelések közül a látás az, ami a legtöbb információt közli számunkra a külvilágból. A szem felépítése és a látás mechanizmusa lehetővé teszi, hogy vizuális információhoz jussunk mindenről, ami körülvesz minket. Szemünk felbontóképessége azzal adható meg, hogy két pont között mekkora az a legkisebb távolság, amit még látunk, ez átlagosan 0,1mm. Könnyen ellenőrizhetjük ezt a távolságot úgy, hogy egy fényforrás felé fordulva ujjainkat közelítjük egymáshoz és így megkereshetjük azt a határt, amikor még éppen átlátunk köztük.

A hang, mint második látásunk
A vakok hallása rendkívül kifinomult, mert kénytelen részben átvenni a látás hiánya miatt keletkezett érzékelési űrt. Ők a legkisebb zajokat is észlelik a környezetükben. A látás mellett hallásunk is legalább annyira fontos. Vannak helyzetek, amikor csak a fülünkre hagyatkozhatunk.

A zene hatása
Különleges érzések kerítenek hatalmukba, amikor zenét hallgatunk. Egyesek a dal szövegére, mások a dallamvilágra összpontosítanak, megint mások pedig úgy érzékelik a zenét, mint egy olyan világot, ahova elbújhatnak a mindennapok hajtása elől.


A zene által keltett rezgések nagyon pozitív hatással vannak ránk

Van, aki nyugalmat, van, aki a boldogságot keresi a zenében, de ha hasonló stílusokat veszünk alapul, mindenkiből szinte ugyanazt a reakciót váltja ki a dallam.
A zene elsődlegesen az örömhöz, a lelki egyensúlyhoz segít hozzá. Mindenkinek más a zenei identitása, és az érzés aszerint módosul, hogy milyen stílusú zenét hallgatunk.
A komolyzene az elmét célozza meg, szépséget, méltóságot és gazdagságot sugároz. A ritmusos tánczene a szórakozást, a nyugtató, meditatív zene pedig a nyugalmat, a kikapcsolódást segíti.

Az íz érzése
A táplálkozás minden élőlény számára a létfenntartás egyik alapja. Ennek megfelelően az embernél is hasonlóan erős a vágy a jóllakottság kielégítő érzése után. Evés közben az ízek igazi tárháza nyílik meg számunkra. A nyelv receptorai rendkívüli pontossággal jelzik az étel ízét, állagát és hőmérsékletét. Az ízérzékelés az evés vagy ivás befejezése után viszonylag hamar megszűnik, és van, aki kitolná a finom ízek élvezetének idejét. Nem szabad azonban túlzásokba esnünk, ezért kövessük a „mindent lehet enni, de mértékkel” elvet. Az evés gyorsasága is nagy szerepet játszik a testsúly ingadozásában, minél gyorsabban eszünk, annál több táplálék kerül szervezetünkbe, mert a teltségérzet csak meghatározott idő után jelentkezik.
Étkezzünk változatosan! A változatlan étrend következménye az, hogy nyelvünk megszokja az azonos ízeket és egy idő után – akármilyen ízű is legyen az étel – megunjuk, tompulnak az ingerre adott válaszreakcióink.


Az evés a legkellemesebb tevékenységeink közé tartozik

A csípős ételek megterhelőek lehetnek az emésztőrendszerünknek, de amiért mégis fogyasztják őket, az a fájdalom érzése, amit a szájban okoznak. Igen, fájdalom ez is, de nem annak éljük meg, hanem egyfajta íz egyvelegnek, amelyet az étel más alkotórészeivel együtt érzünk. A csípős paprika alkotórészei közül a kapszaicin valóban fájdalmat okoz, de a növényben található nagy mennyiségű C-vitamin miatt az agy ösztönösen endorfint termel fájdalomcsillapítóként. Ezt az anyagot szokták boldogsághormonnak is nevezni, amely a csokoládéfogyasztáskor is termelődik. A csokoládé egyesek számára maga a boldogság, mert a hatására intenzív agyi reakció jelentkezik.

Vannak-e veszélyeket hordozó érzések?
Egyes érzések rabul ejthetnek minket, függővé válhatunk tőlük. Ilyen például a mámor, a gyönyör, amely nem mindig a testiségből származik. Sokan nyúlnak segédeszközökhöz, élvezeti szerekhez, amelyek pont olyan károsak, amekkora élvezetet nyújtanak. A káros szenvedélyek által okozott érzéseket olykor nagyon pozitív, máskor negatív élményként éljük meg. Ezeket olyan anyagok okozzák, amelyek az idegrendszerre hatnak, pont arra a szervrendszerünkre, amelyre a leginkább kéne vigyáznunk. Nem lehet elégszer elmondani, hogy mennyire károsak a szervezetre az ilyen élvezeti cikkek, a drogok, az alkohol, a nikotin, a koffein, stb. A részegség egy nagyon speciális állapot, aminek során nagymértékben csökken az agy és a test közti irányítás, mozgáskoordinációs- és beszédzavarok, lépnek fel. Az alkohol a gyomorból közvetlenül jut a véráramba, ezért magas koncentrációjú italok fogyasztásakor azonnal érezzük hatását.


Az alkohol jó dolog, ha mértékkel fogyasztják, néha azonban érdemes megtapasztalni a részegség állapotát

A másik veszélyt hordozó érzés a harag, amelytől szintén nagyon nehezen szabadulhatunk. Haragszunk a rendszerre, az emberekre, még olykor a tárgyakra is. Képesek vagyunk szörnyű tetteket végrehajtani, csak hogy csillapodjon ez az érzés. Nincs rosszabb egy dühös ember látványánál, aki mindenáron a saját igazát szeretné bebizonyítani. Itt merül fel a kérdés: „miért, te mit csinálnál, ha haragban lennél valakivel?” Nos, a harag nem old meg semmit, az egész csak elfogadás kérdése. Ha elfogadom a kialakult helyzetet, megszűnik a harag érzése és helyét átveszi a probléma megoldásának keresése.

Miért fáj?
Ennek az érzésnek két fajtája van: a lélek-, és a test fájdalma.
Van, amikor a szellemi fájdalom sokkal nagyobb intenzitású is lehet, mint a fizikai. A lélek fájdalma ugyanakkor kihat a testre is és valódi fizikai fájdalomként jelentkezik. Mivel a testünk az aurában, a lélek erőterében helyezkedik el és működése tőle is függ, így a tér változásai szükségszerűen működésbeli, és strukturális változásokat okoznak a testben. A lélek és a test közti kapcsolatot az agyunk biztosítja, és fizikai módosulásokkal reagál a szellem működésére. Azzal, hogy milyen testi elváltozások jelentkeznek tudati, lelki válságokból, és hogyan lehet megoldani a konfliktushelyzeteket, már korábban foglalkoztam (új medicina – konfliktusmegoldás = egészség).
A fájdalom érzésére mindenki máshogy reagál. Van, akinek magas a fájdalomküszöbe és van, akinek egy érintés is kellemetlenséget okoz. Érzékelése szintén az agyban történik. A fájdalom viszont csak egy jelzés, amit a test minden részén található érzékelő sejtek, receptorok továbbítanak. Ez a jelzés ki is kapcsolható, megfelelő agyi irányítással, valamint az érintett terület idegpályáinak, vagy receptorainak sérülésekor sem érzünk fájdalmat.

Aktívan unatkozom
Az unalom érzését felgyorsult világunkban sokan nem is ismerjük, csak emlékeink vannak róla gyermekkorunkból. Hétköznapi tevékenységeink és a család teljesen kitölti mindennapjainkat, de egy idő után a munka is unalmassá válik. Ilyenkor akármilyen mozgalmas munkahelyünk is legyen, a munkánkat robot módjára elvégezzük, és a végén unottan, fáradtan kidőlünk a sorból, aztán másnap folytatjuk.

Melyek a legerőteljesebb érzelmeink?
Minden bizonnyal a szeretet – azon belül a szerelem – a legmélyebb érzelem, de ide tarozik a gyász is. A szerelemre, mint az egyik legerősebb érzelmünkre, annak fizikai megtapasztalására, valamint az általa irányított fajfenntartásra részletesen is ki fogok térni egy későbbi bejegyzésben.


Photo on Foter.com CC0
Szeretetünkkel a szívre vagyunk képesek hatni.
Olykor ne csak az eszedre hallgass, figyeld, mit mond a szíved!

Kiterjesztett érzékelés
Az érzések spektruma – a saját korlátainkon belül – határtalan, mindent érzünk, ami körülvesz minket, azonban a világnak csak egy kis részét érzékeljük. A számunkra felfogható „anyagi” világot, amelyben élünk. A teljes világ érzékelésével gondolataink, tudatunk köt össze, de ez a vezérlés a legtöbb embernél nem, vagy csak nagyon kis mértékben működik. Vannak, akik ki tudják terjeszteni érzékelésüket, és ezáltal végtelenül szemlélni a világot. Hogy megértsük, vagy egyáltalán felfogjuk a szellemi, rezgésen alapuló világot, el kell vonatkoztatnunk a jól megszokott anyagtól és nyílt, egyszerű gondolkodásmódot kell követnünk. A teljes világ érzékelésének mibenléte, az anyag valódi természete egy korábbi bejegyzésben olvasható (A végső valóság).

Az ünnepek közeledtével a legtöbbünkben ismét feltör a szeretet érzése, amelyről a karácsony is szól. Számomra a szeretet ünnepe egy nagyon komplex érzés- és érzelemkoktél átélését jelenti, amelynek hatása még jóval az ünnep után is jelentkezik.
Az első hó látványa fantasztikus érzés. Ugyan megnehezíti közlekedésünket, de kevés annál élvezetesebb dolog van, mint a friss hóban, egy forgalomtól elzárt úton autót vezetni.

Tudatunk lehetővé teszi, hogy az élményeket megéljük, az érzelmeket átérezzük, az érzéseket pedig fizikailag megtapasztaljuk.

Érzed a világot és élményeidre érzelmekkel reagálsz. A legkisebb kép, vagy gondolat képes mély érzelmek létrehozására. Ez egyéntől, élethelyzettől és minden olyan korábbi, vagy későbbi körülménytől függ, amelyek befolyásolják az életünket. Ilyen a múltban gyökerező nosztalgia érzése is, amelyet olykor olyan erőteljes élményként élünk meg, „mintha ott lennénk”. Az emlékekkel bővebben egy korábbi bejegyzésem foglalkozik. (Emlékek és vágyak – időkapszulák az elménkben)

Végül egy idézet, amely a legjobban összefoglalja az érzés hatalmát:
Pénz, pálya, siker, munka: az élet értelmének elbírásánál alig is jönnek számba. Az érzés az, ami megtölti az embert, jóval és rosszal, széppel és csúnyával. S az érzések felszínén páraként lebeg a hangulat s váltakozó színeit rávetíti mindenre, ami körülöttünk van. Gondolatainkra, szavainkra, beszédünk ritmusára, mindenre, ami belőlünk való. És így magára a világra is. Mert igaz, hogy minden, ami van, idegen tőlünk, egyforma rideg anyagiság s túlél bennünket, embereket. De amilyennek látjuk azt, ami van: az belőlünk való.
Wass Albert

Vásárlási láz - van rá orvosság?

2010. december 5.

Közeledik a Karácsony és a multinacionális cégek akciókkal, reklámhadjáratokkal igyekeznek a fogyasztói társadalom tagjait - minket, egyszerű embereket - meggyőzni arról, hogy a termékeik nélkül nem lehetne boldog az ünnep, sőt mi több, megpróbálják elhitetni velünk azt is, hogy a csillogó-villogó műszaki kütyük és a szuper-márkás ruhák, parfümök, játékok nélkül értéktelenek vagyunk a hétköznapokban is.
Valóban ennyire fontos szerepe lenne ezeknek a "dolgoknak" az életünkben? Egyáltalán miért alakul ki az emberben a vásárlási láz, a birtoklási vágy és a mániákus kötődés az értéktelen, sokszor alig-, vagy funkcionálisan kihasználatlan termékekhez?


Először is hadd üdvözöljek mindenkit első bejegyzésem alkalmával! Szeretném a jövőben is megosztani veletek világnézetem és gondolataim nagy részét!

Reflector


A válasz vizsgálatát talán az ősi időkben érdemes elkezdenünk, amikor is még az ősember a létfenntartásához szükséges eszközöket és élelmet magához gyűjtötte, esetleg kis mennyiségben felhalmozta, ami nagy segítségére volt a túlélésben. Természetesen mivel állandóan mozgásban volt az élete során (környezeti változások, élelemszerzés, vándorlás, stb.) így nem tudott végtelen készleteket felhalmozni. Megfigyelhető ez a magatartás a modern világ eldugottabb részein élő törzseknél is, akiket még nem borított be teljesen a civilizáció "áldásos" fellege.

Nagy ugrás az időben: a pénzfelhalmozás időszakában, amikor kialakult a magántőke, az emberek közötti mérce a pénz és a vagyon lett. A reklámok és az álom-média által tökélyre fejlesztett átveréses módszerekkel egyre jobban csak egy dolgot sugallnak a potenciális vásárlóknak: vedd meg, kell neked, szükséged van rá, fogyassz, költs, vásárolj, akció, stb…


A fogyasztók és a vásárlás elválaszthatatlanok egymástól...

Érdekes gondolat hogy sokan a boldogságot az anyagiakkal teszik egyenlővé. Ez az elmélet több ponton is logikai bukfenc, mivel mindannyian hallunk sok olyan boldogtalan, depressziós gazdag emberről, akik bár korlátlan materiális lehetőségekkel bírnak, mégis szenvednek valaminek a hiányától. Rengeteg szegény ember küzd ugyanúgy ugyanezzel a hiánnyal. Játsszanak, várják a lottó ötöst, mert azt hiszik, attól megoldódik minden boldogság-kérdésük, és ha netalántán esetleg meg is nyernék a főnyereményt, akkor úgy gondolnák hogy végleg révbe érne az életük, és azonnal eljutnának az örök boldogság hegyének csúcsára.
Vajon mi az, ami mindannyiuknak hiányzik? A válasz egyszerű: a lelki gazdagság és a békesség. Ugyanis bármennyire hihetetlen is, de ezeket - csakúgy, mint az egészséget - nem lehet megvásárolni.
Tanulság: a boldogsághoz vezető utat nem rajtunk kívüli dolgokban kell keresnünk, sokkal inkább magunkban a bensőnkben, a lelkünkben.

Miért? Van lelkünk? - kérdezik most sokan.
Természetesen van. Kell, hogy legyen, hiszen vannak érzéseink, gondolataink, lelkiismeretünk. Többek vagyunk, mit hús, vér, csontok és szövetek. Van öntudatunk, és éntudatunk. Vannak jó és rossz tulajdonságaink, amik többnyire nem a testi adottságainkhoz köthetőek.

Valóban így van? Ha őszinték vagyunk magunkhoz, akkor mindenki pontosan tudja a választ. Csak éppen a modern korban nem beszélünk róla. Nem divatos dolog ez kérem szépen, egyáltalán nem „trendi”. Meg persze a társadalom elhiteti velünk, hogy ez a lélek kérdés, valamint az ilyen spirituális dolgok ostobaságok, és kizárólag a nem normális emberek foglalkoznak velük, vagy pedig csak a totális vesztesek, ahogy manapság aposztrofálják őket: a „lúzerek”.

Boldogtalan embereink is ugyanúgy lehetnének boldogok, mint bárki más, ha a materiális kincsek hajszolása és az irántuk való sóvárgás helyett inkább lelki javakat gyűjtögetnének.


Lehet felszabadultan is vásárolni...

Mik azok a lelki javak?
Egyetlen kifejezéssel élve: a szeretetre, a jóra való törekvés. Semmi több. Ugye milyen egyszerűen hangzik? Az is. Ez minden vallástól függetlenül mindenkiben ugyanúgy működik, még a magukat ateistáknak titulálókban is.

De hogy egy kicsit tudományos is legyek:
Amerikában már öt éve hivatalosan is mentális betegséggé nyilvánították a „shopping fever”, vagy, ahogy mi mondjuk a vásárlási kényszer névvel illetett viselkedési rendellenességet. A tudósok szerint ez a lelki anomália is ugyanolyan impulzuskontroll-betegség, mint a drog-, az alkoholizmus-, a szerencsejáték-, vagy a számítógép-függőség. Valamilyen belső hiányt igyekszik pótolni ezekkel az ember, természetesen sikertelenül.

Bárhogy is nézzük a függés teszi igazán rabszolgává az embert. De ezektől a láncoktól csak mi tudunk megszabadulni, mert a játékban az a legzseniálisabb átverés, hogy magunk választjuk a függőségeinket, mert hisszük, hogy ezeknél nincs jobb, illetve ezektől lesz majd jobb. Senki nem rakja például a cigarettát a szánkba, mi döntjük el élünk-e vele, vagy sem.

Tehát ha változtatni akarunk az életünkön, és a szabadság, a valódi boldogság megismerését választjuk a pénzalapú rendszerre épülő világ kínálta „látszatboldogságok” helyett akkor el kell kezdenünk megismerni a belső énünket, a lelkünket. Izgalmas felfedezés és kalandos utazás ez, de erről szavakkal írni nem nagyon lehet, csakis a személyes tapasztalat segít a megértésében.

A szeretet ünnepe közeledtével feldíszítjük a lakásunkat adventi koszorúkkal, fenyőágakkal, karácsonyi dekorációkkal, gyertyákkal, illatmécsesekkel. Bejárati ajtónkra függődíszt teszünk, kertünkben villogó égőfüzérek fényei szikráznak ezzel is mutatva a külvilág felé, hogy készülünk a közös ünneplésre.


Szeretetet adni öröm. Örömet szerezni boldogság...

De vajon feldíszítjük-e a bensőnket is szeretettel, türelemmel, megértéssel, törődéssel mások felé? Hiszen leginkább erről kellene, hogy szóljanak az ünnepek és a hétköznapok egyaránt.

Új szerző csatlakozott a bloghoz!

2010. november 20.

Izgalmas, várakozásokkal teli és minden bizonnyal tanulságos időszak kezdődik most blogom történetében.
Eljött az a pillanat is, amikor lehetőséget kapott egy általam ismert személy, hogy csatlakozzon, és a blog médiumán keresztül megossza gondolatait. Ezentúl az enyém mellett az ő világába is betekintést nyerhetünk.


Aki még nem írt blogot, annak kezdetben nehezebb lehet írásainak elfogadtatása, hiszen „minden kezdet nehéz”, mint amikor az autó nem akar beindulni. Nálunk is ez a helyzet, azzal a különbséggel, hogy itt már megvan az alapötlet, valamint van, akire lehet számítani, aki figyel, és segít akkor is, ha valami nem az író elképzelése szerint alakul.
Hogy megéri-e blogot írni? Ha már 1 olyan téma is szerepel benne, amiről a visszajelzések pozitívak, azt gondolom egyértelműen igen.

Bevallom, nehéz találni olyan szerzőtársat, aki elfogulatlanul, teljes részletességgel, és komolysággal tud írni, nem töri le a negatív kritika, képes tanulni hibáiból, mindig új, érdekes és hasznos témákkal örvendezteti meg a honlap látogatóit.
Mindemellett persze tudja, hogy nem az ismertség miatt ír, vagy azért, hogy növelje a honlap látogatottságát, hanem azért, hogy írásai pozitív életszemléletet, útravalót, ismereteket nyújtsanak. Nehéz elhinni, de az írások csak akkor lesznek igazán nagyszerűek, ha nem másnak íródnak, mint saját írójuknak.

Ahhoz, hogy egy írás pozitív reakciót váltson ki egy látogatóból, először is az írójának kell ismernie saját magát. Az önismeret a kulcs, írj magadról, és magadnak. Mint a színészetnél: nem az a legjobb színész, aki szerepeket játszik, hanem az, aki magát adja a színpadon.
Mindenki máshogy látja a világot, ettől vagyunk egyediek. Ahhoz viszont, hogy megtudd, mit szeretnének látni az emberek, magadba kell nézned, és akkor már az lesz a kérdés, hogy te mit szeretnél látni, te mit csinálnál mások helyében? Ha már tudsz mások fejével gondolkodni, akkor tudni fogod, miről írj, hogy szólítsd meg az embereket és hogyan okozz nekik pár vidám, de értékes percet.

A blogolás mindaddig rendben is van, amíg nem okoz függőséget. Ha minden pillanatban, minden élményed átélésekor azt érzed, hogy az általuk kiváltott érzelmekről bejegyzést kell írnod, az nem jelent jót. Erre van egy jó gyógyszer: tarts szünetet! Hagyd abba, majd folytasd akkor az írást, amikor megfelelő mennyiségű és minőségű élményed, tudásod és motivációd van hozzá!
Mindezek betartása teszi igazán nehézzé, de egyben élvezetessé is a blogolást.

Az új szerző Reflector, bemutatkozása a rólunk oldalon olvasható.
Hogy miért vettem fel? Elsősorban a szerénysége, valamint a világ dolgainak mélyebb ismerete volt az, ami megfogott. Nyilván a személyiségéből a bejegyzései alkalmával egyre többet és többet fog feltárni, ami lehetőséget ad annak jobb megismeréséhez és megértéséhez.

Ezentúl tehát két nézőpontú lesz a blog, nem ígérem, hogy mindenben teljesen egyet fogok érteni vele, de biztos vagyok benne, hogy ő is tartani fogja magát a „közvetlenül mindenről” elvhez, igyekszik értékes tagja lenni a blognak és elgondolkodtató, ismeretekben gazdag írásokat közzé tenni.

Remélem, a jövőben is lesz alkalmam szerzőket felvenni, hogy ezzel is gyarapítsam, színesítsem a blogot.

Jelenleg éppen nem keresek társszerzőt, de idő közben készült egy új aloldal is Jelentkezz szerkesztőnek címmel, ahol a csatlakozni kívánó szerzőjelöltek jelentkezhetnek. A csatlakozás feltételei továbbra is azon az oldalon olvashatók.

Kommunikáció – a magyar nyelv különlegessége

2010. november 4.

Régóta tervezem, hogy írok pár sort az anyanyelvünkről, mint a kommunikáció egy speciális megnyilvánulási formájáról, de mint minden magyar ajkú, én is naponta használom, anélkül, hogy tudatában lennék annak belső értékeivel. Honnan ered nyelvünk? Mi a külföldiek véleménye róla? Milyen lehet a magyar, mint idegen nyelv? Fontos-e a nyelvtan, és a szerkezet? Tudunk-e mi magyarul? Tisztában vagyunk-e a nyelv értékeivel?

A legegyszerűbben gondolkodók is beláthatják, hogy a magyar nyelv különbözik az összes többi beszélt nyelvtől. Persze minden nyelv egyedi a maga nemében, de van egy dolog, ami miatt a magyar kilóg a sorból, ez pedig a nyelv írásával és kifejezésmódjával kapcsolatos. A legtöbb magyar szó pontosan ugyanúgy íródik, ahogyan kiejtjük, ami még önmagában nem lenne különlegesség, ami viszont teljesen egyedivé teszi az egyrészt a beszéd megdöbbentő összhangja, harmóniája, másrészt a kifejezőképességének tisztasága.


Az anyanyelvet ajándékba kapjuk, még csak kérnünk sem kell, önkéntelenül tanuljuk a legjobb tanárainktól, a szüleinktől

A legtöbben nem foglalkozunk az anyanyelvünkkel, hiszen agyunk annyira „begyakorolta”, hogy semmi szüksége a nyelvtanra és már-már azzal sem kell törődnie, melyik szó mit jelent, valamint mikor használatos. A beszédet automatikusan és önkéntelenül tanuljuk gyermekkorunkban, szüleink, környezetünk révén és meg kell hagyni, ez a tanulási folyamat nagyon könnyen megy végbe, anélkül, hogy valamit is éreznénk belőle.

A téma szakértői szerint nyelvünk régebbi, mint a többi nyelv. Ezt a következtetést onnan vonták le, hogy szinte minden más nyelvben megtalálhatók magyar szavak, vagy kifejezések olyan módosulatai, amelyek csakis egyetlen, közös nyelvből származhatnak.
Mások azt állítják, hogy a magyar egy az egyben a gondolatokat jeleníti meg, az agyműködést tükrözi.

Emellett híres külföldiek véleménye is megtalálható a magyar nyelvről, amelyekben foglaltak szintén az egyediséget és különlegességet írják le. Az idézetek hitelessége nem mindenhol tisztázott, csak érdekességként láthatóak.

Grimm Jakab meseíró a XIX. századból, aki egyben a német tudományos nyelvtan megalkotója.
„A magyar nyelv logikus és tökéletes felépítése felülmúl minden más nyelvet.”

N. Erbersberg bécsi tudós szintén a XIX. századból
„Olyan a magyar nyelv szerkezete, mintha nyelvészek gyülekezete alkotta volna, hogy meglegyen benn minden szabályosság, tömörség, összhang és világosság.”

Sir John Bowring angol nyelvész 1830-ban.
„A magyar nyelv egész sajátos módon fejlődött és szerkezetének kialakulása olyan időkre nyúlik vissza, amikor a legtöbb európai nyelv még nem is létezett. Önmagában következetesen és szilárdan fejlődő nyelv, amelyben logika van, sőt matézis, az erő, a hangzatok minden hajlékonyságával és alakíthatóságával. Az angol ember legyen büszke arra, hogy nyelve az emberi történelem eposzát tünteti fel. Ki lehet mutatni eredetét, kivehetők, szétválaszthatók benne az idegen rétegek, amelyek a különböző népekkel való érintkezés során rávakolódtak. Ezzel szemben a magyar nyelv egyetlen darabból álló terméskő, amelyen az idők viharai karcolást sem ejtettek. Nem az idők változásától függő naptár. Nem szorul senkire, nem kölcsönöz, nem alkudozik, nem ad és nem vesz senkitől. E nyelv a nemzeti önállóság, a szellemi függetlenség legrégibb és legfényesebb emléke. Amit a tudósok nem tudnak megfejteni, azt mellőzik. Ez a nyelvészetben is így van, éppen úgy, mint a régészetben. Az egyiptomi régi templomok egyetlen kőből készült padolatait sem tudjuk megmagyarázni honnan, melyik hegységből vágták ki e csodálatos tömegeket. A magyar nyelv eredetisége még ennél is csodálatosabb tünemény. Aki megfejti, az isteni titkot, annak is az első tételét.”

George Bernard Shaw drámaíró – az amerikai CBC-nek adott interjújában sokkal bővebben kifejtve:
„Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit.”

Grover Sanders Krantz amerikai kutató
„A magyar nyelv ősisége Magyarországon (…) meglepő: úgy találom, hogy átmeneti kőkori nyelv, megelőzte az újkőkor kezdetét (…), az összes helyben maradó nyelv közül a legrégebbi.”

Ove Berglund svéd orvos és műfordító
„Ma már, hogy van fogalmam a nyelv struktúrájáról, az a véleményem: a magyar nyelv az emberi logika csúcsterméke.”
„Amikor először megláttam József Attila verseit, valami megütött. A poémák képe, a betűk, a szavak képe? Még ma sem tudom megfogalmazni. Aztán felolvastattam néhány verset, és akkor már tudtam, hogy a magyar az istenek nyelve, és azért teremtették, hogy az emberek költeményeket írjanak rajta. Pedig akkor még nem is értettem József Attila szavait. Amikor magyar barátom segítségével aztán erre is sor került, tudtam, nincs menekvés. Ezeket a verseket svédül meg kell szólaltatnom!”

Teller Ede atomfizikus
„Új jeles felfedezésem, miszerint egy nyelv van, s az a magyar.”

Isaac Asimov scifi író:
„Az a szóbeszéd járja Amerikában, hogy két intelligens faj létezik a földön: emberek és magyarok."

Enrico Fermi olasz atomfizikustól mikor megkérdezték, hogy hisz-e az űrlakókban, azt válaszolta:
„Már itt vannak, magyaroknak nevezik őket!”

::


Kiss Dénes értekezései a magyar nyelvről, annak ősiségéről.
Bepillanthatunk nyelvünk titkaiba egy nyelvkutató szemével.

Ugyanakkor a külföldiek szerint nagyon nehéz nyelv. De miért is lehet olyan nehéz? Nyilván magyarként ezt sokkal nehezebb megítélni. Vannak viszont jelek, amelyekből kis visszajelzéseket kaphatunk nyelvünk komplikáltságát illetően. Ilyenek például a különböző fordítóprogramok által produkált eredmények. Amíg egy tolmácsnak jókora szókincs, és agyának számítási kapacitása áll rendelkezésére, addig egy fejlődő fordítóprogram csak a beletáplált szavakból, szókapcsolatokból indulhat ki. Ennek eredményeként szükségszerűen megnő a jelentés- és szórendbeli hibák és tévedések valószínűsége.

Nézzünk egy példát:
Ezt a szöveget ráküldöm egy fordítóra, hogy fordítsa le angolra, majd vissza magyarra. A különbség azonnal szembetűnik, ugyanis az általam használt, általában többszörösen összetett mondatok – amelyek egyébként nagyon sokszor fordulnak elő az élőbeszédben is – egyrészt meghaladják a program szórendi szabályait, másrészt vannak szavak, melyek nem lefordíthatók.

Lássuk az előző bekezdést angolul:
This text ráküldöm a translator, to translate into English and then back into Hungarian. The difference is immediately apparent, because I have used, usually in the multi-complex sentences – which would otherwise occur very often in the élőbeszédben too – both exceeding the program's rules of word order, and there are words that are not translated.

Most nézzük ugyanezt visszafordítva magyarra:
Ez a szöveg ráküldöm a fordító, lefordítani angolra, majd vissza magyarra. A különbség azonnal látható, mert én használtam, általában a több összetett mondatok – amelyek egyébként gyakran fordulnak elő az élőbeszédben is – mind meghaladja a program szabályai szórend, és vannak szavak, amelyeket nem fordították le.


Szótár | készítő: Reactor
A fordítás sohasem tartozott a könnyű dolgok közé, de kulcsfontosságú a nyelvek közti megfelelő konverzióban

Az eredeti szöveg birtokában természetesen érthető a fordítás, de maradéktalanul megértenénk, ha csak a visszafordított szöveget látnánk? Nos, a szórend is a különbségek közé tartozik a magyar és a többi nyelv között.

Mindent összevetve a magyar egy ősi nyelv, és kétség kívül bonyolult is. De egy másik lehetséges verzió szerint könnyen feltételezhetjük, hogy pontosan nyelvünk egyszerűségében van a nehézsége, hogy a bonyolult nyelvű külföldieknek nehezebb megérteni az egyszerűbb kapcsolatokat.

Vannak-e a magyar nyelv tanulásának akadályai?
Az ismertebb nyelvek, mint az angol, vagy a német oktatásához rengeteg módszer, oktatási anyag, segédlet áll a rendelkezésünkre. A magyarral már nem ez a helyzet. Gondoltunk valaha arra, hogy milyen lehet egy külföldinek idegen nyelvként tanulni a magyart? A legtöbben nem, pedig részben ez teszi olyan „nehézzé” nyelvünket. A kezdeményezés megvan, vannak magyar nyelviskolák is, a taneszközök viszont eléggé hiányosak. Ugyanakkor egy „magyar nyelvtanár” láttán arra gondolunk: „minek tanítani a magyart, úgyse kíváncsi rá senki!” Ez nem így van, az oktatásra egyre több a külföldiek igénye.


A magyar, mint idegen nyelv oktatása a mi érdekünk is.

Egy nyelvet a legegyszerűbben hallás után lehet megtanulni, ahogyan a gyermekek a szüleiktől. A szerkezeti felépítéstől teljesen függetlenül alakul ki a nyelv használatának képessége. Az agy alkalmazkodik a szövegkörnyezethez és kommunikációját ahhoz mérten alakítja ki. Ennek mikéntjét feltérképezve jelenleg is folynak neurológiai kutatások, és vannak módszerek, melyek felhasználják azok eredményeit. Ilyenek az úgynevezett „villám” nyelvtanulási módszerek, de még jobban illik a témához az Ivo Toman által kifejlesztett Taxus Learning.

Tudunk magyarul?
Ahhoz, hogy megértsük a nyelvünk megőrzésének szükségszerűségét, meg kell vizsgálnunk a gyermekeink nyelvhasználatát. Az anyanyelvi kultúra megőrzésében a szülőké mellett viszonylag nagy a tanárok felelőssége is, mert napi szinten foglalkoznak a gyerekekkel. A magyar oktatási rendszerben a nyelvtan mellett a gyermekek anyanyelvi és beszédtechnikai képességeire is figyelmet kéne fordítani. Ez azért is égető probléma, mert korunk gyermekei a számítógép előtt nőnek fel, azon keresztül kommunikálnak egymással, ahol a nagyszámú, de rövid szöveges, vagy élőszavas hangüzenetek miatt a szavak rövidítése, a szlengesítés és az anyanyelv másodlagossá válása következik be. A beszédpartnerek rákényszerülnek arra, hogy más nyelvek szavait használják, csak azért, hogy színesebbé tegyék mondandójukat.

Példaként nézzünk meg egy mai gyerekek közt folyó elektronikus beszélgetést (szándékosan a legszélsőségesebb esetet választottam, amelyben megtalálható az legtöbb vizsgált probléma):

- csá figyúú :P
- szasz mi??? :)
- mekuksiztad számot mit kültm tgnapű
- ja thenksz tökkre Ok :O lájkolom nagy vlt!!! ijen jöhet ezerrel 8)
- OMG nekem szar XD de azér csak toccsed le!!!
- am csajjal kra fleshheltük a buliba :D tiszta tutiság. meg nyomtuk a dancet rá mint ÁLLAT.
- az kafa. na huzok alcsizni hlnap talizunk :P
- Ok akk csáó

Sok tanár kapna a fejéhez, ha ilyen beszélgetésben lenne része. Tényleg így beszélnek egymással a mai gyerekek? Nyilván nem ilyen gyászos a helyzet, mégegyszer mondom: ez csak egy szélsőséges eset volt!
Első ránézésre megfigyelhető a szavak rendellenes rövidítése, ami egyértelműen a gyors eszmecsere miatt van jelen. Nagyon szembetűnő az úgynevezett hangulatjelek használata, amelyek hatására a szöveg átláthatatlanná és érthetetlenné válik. A szleng, a káromkodás, valamint az angol szavak ilyen módon történő keverése teljesen átalakítja az interakciót, amelyből már nem a helyesírás és a szép fogalmazásmód, hanem a nyelv iránti teljes közömbösség, és tiszteletlenség mutatkozik meg, így nem mehetünk el mellette anélkül, hogy ne javítanánk ki:

- Szia, figyelj!
- Szia, mi újság?
- Megnézted azt a zeneszámot, amit küldtem neked tegnap?
- Igen, köszönöm szépen! Nagyon tetszik, ilyet még sokat küldhetsz!
- Nekem annyira nem tetszett, de azért te csak töltsd le!
- Amúgy a barátnőmnek is nagyon tetszett a házibulin. Jó, mert táncoltunk is alatta.
- Örülök, hogy tetszett! Most megyek aludni, majd holnap találkozunk.
- Rendben van, szia!

Láthatjuk, hogy a kijavított szöveg nem sokkal több, de mégsem tartalmaz nyelvtani hibát. Ezt már nevezhetjük párbeszédnek, vagy eszmecserének, amely mindenki számára érthető, világos.

Ahhoz, hogy valaki értse, megfelelően használja és szeresse is az anyanyelvét, a maitól merőben eltérő felfogás szükséges. Nem elég azt mondanunk, hogy: „Mi tudunk magyarul!” Ugyanis ez a kijelentés feltételezi, hogy ismerjük nyelvünk történetét, szerkezetét, nyelvtanát és úgy használjuk, hogy közben tudatosan védjük, de egyúttal tovább is adjuk a minket követő generációnak.

Minden nemzet büszke saját nyelvére, mert nem csak azzal fejezi ki magát és kommunikál, hanem a gondolkodása is az anyanyelvén történik. Természetesen a többnyelvűség a mai világban alapkövetelmény, de legalább annyira legyünk hűek nyelvünkhöz, hogy kimutatjuk büszkeségünket. Legyünk büszkék arra, hogy magyarul beszélünk!

A témához kapcsolódó filmsorozat, amely nem csak a nyelvvel, hanem a magyarság történetével is behatóan foglalkozik:
Csillagösvényen

Emlékek és vágyak – időkapszulák az elménkben

2010. november 3.

Az emlékek általában a múlt nagyon pontos lenyomatai, amelyeket hosszú távú memóriánkban őrzünk, ahonnan szinte bármikor előhívhatók. Lehetnek pozitív, illetve negatív eseményeket rögzítők, de egy dologban megegyeznek: általuk – ha csak képzeletben is – visszautazhatunk a múltba. Hogyan befolyásolja személyiségünket a legrégibb emlékünk? A rossz emlékeknek milyen pozitív hatásai lehetségesek? Megváltoztathatjuk-e a jövőt vágyakozással?

Mi a legrégibb emléked az életedből? Erre a kérdésre nem jön azonnal a válasz. Nyílván elkezdesz azon gondolkodni, hogy vajon mi is lehetett az. Kitalálsz olyan általános dolgokat, hogy: „az első születésnapod”, vagy „az első utazásod babakocsiban” és megpróbálod ezekhez igazítani, ezek segítségével felhozni az emlékeidet és van, amikor sikerül, van, amikor nem.
Éppen az első emlékünk az, ami megmutatja, hogyan fogjuk fel az életet, ugyanis ez az, ami már a kezdetektől befolyásolta tudatunkat, viszonyunkat a világhoz, mert még mindig emlékszünk rá.

Ha első emlékünk pozitív, pl. egy önfeledt játék emléke, akkor arra örömteli visszaemlékezni, és az akkori boldogság egy részét időnként sikerül becsempészni mostani életünkbe.
Ha a gyermekkorból rossz emlékeink, beidegződéseink vannak, az rossz hatással van jelenünkre, de ez különböző módszerekkel, pl. a tudat átprogramozásával megfelelően kezelhető.

Visszatérve az első emlékre, annak meghatározó voltára:
A legrégibb emlékem – amire még képes vagyok visszaemlékezni – a gyermekágyhoz, a játékhoz kötődik. Csecsemőkorban minden tárgy, minden képi- és hanghatás, valamint a környezet minden kis rezdülése módosítja a kialakulóban lévő személyiséget. Az ember aztán csak évekkel, évtizedekkel később jön rá ezek valódi jelentőségére, és érti meg hatásukat.



Photo by joncutrer on Foter.com / CC BY
A játék a gyermek számára egy nagyszerű élmény, de egyúttal tanulás is, amely felkészít az életre, fejleszt, erősít, és emléke meghatározó marad

Ugyanakkor nem minden negatív gyermekkori élmény hátráltatja a fejlődést, pont ellenkezőleg, az „ami nem öl meg, erősít” elv alapján sok rossznak mondott élethelyzet egészen előnyös személyiségbeli változásokat eredményez. Az egyik ilyen rossz élmény a gondoskodás hiánya. Az, amikor a gyermek sír, és az anyának nem áll módjában azonnal ott teremni, és megoldani a problémát. Ha a sírás rövid időn belül abbamarad, akkor felesleges a gondoskodás, és a gyermek előbb-utóbb megtanulja kezelni a helyzetet, így személyisége pozitív irányba fejlődik.
Ha a sírást kiváltó folyamat nem éhség, vagy betegség, hanem csak egyszerűen az unalom, vagy a figyelemfelkeltés, az azt jelenti, hogy a gyermek teszteli az anya kitartását, és ha megkapja a gondoskodást, akkor a továbbiakban is igényt tart rá, ez viszont hátráltatja fejlődését.

Mindannyian időgépek vagyunk, mert az emlékeink múltbéli pillanatokhoz, és helyekhez kötnek. Olyan időkapszulák, amelyek segítségével időben és térben is utazhatunk. Bármikor felidézhetünk egy meghitt vacsorát, vagy egy kalandos utazást, amelyet már korábban pozitív élményként átéltünk.

Lejátszó | Készítő: Reactor
Az időt, jelen esetben a lejátszást megállítani nem tudjuk, viszont mindig le tudunk ülni, elmélkedni, meditálni, átgondolni az életünket, valamint előhívhatunk emlékeket és persze vágyakozhatunk is jövőbeli dolgok után

És általában ezt is tesszük, mert a „most” az ember számára mindig is egy nehezen meghatározható fogalom, vagy időpont. A most nem létezik. Az éppen átélt pillanatra nem mondhatom azt, hogy ez most van, hiszen mire kimondom, már a múltban van.

Az idősödő, sokat megélt emberek gondolkodása fokozatosan megváltozik, lassul az életritmusuk, ugyanakkor az idő múlását gyorsulónak ítélik meg. Igyekeznek minél több pillanatot igazán megélni, megpróbálnak a múltba kapaszkodni. A gondolkodásmódjuk változásával lehetővé válik számukra, hogy minél több emléket hozzanak elő életük bármely szakaszából. A nagymamák és nagypapák sokszor órákig tartó mesedélutánt szoktak tartani a családnak.

Az emlékek élnek, hiszen az újbóli felépítésükhöz szükséges információ az élő szövet mintázataiban tárolódik és minden előhíváskor újra megteremti az emlék megélésének pillanatát, azt az élethelyzetet, vagy személyt, aki az emlék tárgya. „Addig élsz, amíg emlékeznek rád.” Tartja a mondás, és valóban, meghalt szeretteink tovább élnek bennünk, az emlékeinkben.

De nem csak a múltba mutató emlékeink, hanem a jövőt formáló vágyaink, álmaink is ugyanekkora jelentőséggel bírnak. Amíg viszont a múlt már nem változtatható meg, a jövő képlékeny, rugalmas, képes változni, és – egyes elképzelések szerint – képesek vagyunk rá, hogy megváltoztassuk.

Pl. az alapvágy a következő: „Úgy meginnék egy jófajta bort!” Akarat nélkül nem lesz bor sem, de ha elmegyek a boltba és megveszem, akkor mintegy beteljesítem a vágyamat és megváltoztatom az egészen közeli jövőt. Ez nyílván egy egyszerű, könnyen megoldható, beteljesíthető vágy volt. Persze más a kérdés az „úgy szeretnék egészséges lenni!”, vagy „jó lenne egy kis pénz!”, esetleg „új autó kéne” típusú vágyak esetén, amelyek eléréséhez sok kisebb vágynak kell teljesülnie, és az ő következményükként materializálódnak majd.

Határidőnapló | Készítő: Reactor
A vágyak az elménkben, mint egy határidőnaplóban kerülnek feljegyzésre, ahol folyamatosan szem előtt vannak

A dolog lényege, hogy ami után vágyakozunk, az folyamatosan foglalkoztat, cselekvésre késztet minket, és a belső ösztönzés hatására fáradhatatlanul vagyunk képesek dolgozni a teljesülése érdekében.

Mindenki vágyakozik valami után, ami jó dolog, mert feladatokat ad, próbára tesz, hogy el tudod-e érni, hogy bizonyítasz-e saját magadnak.

Amíg az emlékeink által a múlt egy nyitott könyv előttünk, addig a vágyak előre mutatnak, minduntalan munkálkodnak bennünk, általuk örömre, boldogságra lelhetünk és segítenek elérni életünk célját.

Hamu és hó - utazás a nyugalomba

2010. október 18.

„Lassan járj, tovább élsz!” Tartja a mondás. Vagy máshogy megfogalmazva: nyugalom a hosszú élet titka. Sokszor magamon is tapasztalom, azt a hajtást, nyugtalanságot, amely szinte minden pillanatban meghatározza életünket. Mi okozza, és hogyan szabadulhatunk ki egy kis időre az állandó stresszből? Nézzük, hogy hogyan változtatja meg hangulatunkat a kép és a hang egy speciális keveréke!

Csaknem 3 hónapja írtam utolsó bejegyzésemet, ami nem azt jelenti, hogy eltűntem, vagy nincs mit írnom, csupán egyrészt a munkába, az ismeretszerzésbe, másrészt az elmélkedésbe, vonultam vissza, és meg kell mondjam, az ember akaratán kívül is fejlődik, tapasztal és változik életfelfogása akár ez alatt a kis idő alatt is.
A cél nyílván a belső nyugalom megtalálása, hogy az előttünk álló napjainkat, éveinket, valamint olykor az egész életünket meghatározó döntéseinket megfelelően hozzuk meg, illetve amikor szükséges, tudnunk kell visszautasítani is.
Az állandó stressz szervezetünket feleslegesen terheli. Egyes szerveink, mint például az agy ilyenkor fokozott működésre kényszerül és tudat alatt olyan problémákat állítunk magunk elé, amelyeket nem tudunk leküzdeni. Ilyenkor lesz a szellemiből fizikai betegség.

Nemrég, egy igencsak pesszimista percemben akadtam az „Ashes and Snow” magyarul: „Hamu és hó” című filmből kiragadott állóképekre.

Nem mondom, hogy azonnal megfogott, de amikor többször megnéztem egészen elvarázsolt. Pont erre volt szükségem ahhoz, hogy visszanyerjem elvesztett optimizmusomat. Gondoltam: ha ilyen hatással volt rám pár kép, milyen lehet a film?

Részlet az "Ashes and Snow" című filmből


Gregory Colbert fantasztikus utazásra hív a béke és a szépség világába. Egy olyan „mennyei” világba, ahol ember és vadállat teljes megértésben él egymás mellett. A bemutatott világban nincs szenvedés, stressz, viszont vég nélkül árad a szeretet, a meghittség és a nyugalom. Egy ilyen világba mindenki szívesen eljutna.

A 2005-ben megjelent alkotás egy igazi természeti meditáció. Általa egy teljes óra nyugalmat, elmélkedést és pozitív gondolatot kapunk.
A különleges szépia – barnásvöröses – kép nagyon erőteljesen sugallja a téma antik, helyenként ősi mivoltát. A film tekinthető egyfajta speciális természet-, vagy ismeretterjesztő filmnek, amely ugyan nem a tudásunkat, hanem inkább a lelki értékeinket gyarapítja. Az üzenete úgy érthető meg a legkönnyebben, ha azokra a mindenki által tapasztalt pillanatainkra gondolunk, amikor – akár negatív, akár pozitív tekintetben – szinte szavak nélkül megértjük embertársainkat.

A hangok is elképesztőek, a zene olykor meditatív, máskor gyorsuló ritmusa egészen mozgalmassá teszi az élményt. A víz csobogása, a szél fútta homok hangja mellett egészen apró zajok is kivehetők.

Egyesek az unalmat látják a filmben, de az unalom is csak a nyugalom egyik formája, amikor unatkozol, az azt jelenti, nincs mit csinálnod, azaz nyugalmi helyzetben vagy. Ha ilyenkor kezded nézni a filmet, azonnal elszáll az unalom és helyét átveszi a nyugodt, higgadt és megfontolt kreativitás, amelytől eszedbe jutnak korábban kihagyott lépéseid, elfelejtett teendőid. Ilyenkor lehetőséged van rá, hogy végiggondold kötelességeid, feladataid, hogy tervezz, és ne kezdj bele felesleges dolgokba.

Van egy másik üzenete is a filmnek, amely a már sokat emlegetett és természetesen itt sem kihagyható környezetvédelem, az hogy egy természeti csodában élünk, amelyet magától értetődőnek veszünk, pedig valójában egy ritka és egyedi világ.


További részlet a filmből. Az olykor egészen jelentéktelen, máskor pedig monumentális képek segítségével részesei lehetünk az örök nyugalom, szeretet és béke birodalmának


Az élet értékét, ami akár állati, akár emberi tulajdonképpen egy szintre helyezi. Az egyenrangúság, valamint annak hangsúlyozása, hogy az állat és az ember teljes mértékben „megérti” egymást, egy igazán különleges alkotássá teszi. Az üzenet viszont nem alaptalan, végső soron mind egy családba tartozunk, rokonok vagyunk, még ha erről a hétköznapokban nem is veszünk tudomást.

Végül a film végének pár gondolata:
„Nem az a lényeg, mit írtak a lapra, az a lényeg, hogy mit írtak a szívbe. Ezért égesd el a leveleket és szórd hamvaikat a hóra a folyó partján. Amikor jön a tavasz és a hó olvad, és a folyó emelkedik, térj vissza a folyó partjához és szemlehunyva olvasd újra leveleimet! A szavak és képek hadd mossák át hullámokként testedet. Olvasd újra a leveleket! Kezedet füledhez tartva hallgasd a mennyek dalait! Oldalt oldal után. Repülj a madarak útján! Repülj! Repülj! Repülj!”

Hivatalos weboldal
http://www.ashesandsnow.org

A blog első születésnapja

2010. június 14.

Pontosan egy évvel ezelőtt íródott a Spontareality elsőnek tekinthető bejegyzése a „Kezdünk”. Ahogy mondani szokás: „Azóta sok víz lefolyt a Dunán.” Voltak jó, és rossz pillanataim is, az élet viszont ezzel jár. Küzdtem időhiánnyal és többlettel is, egy valamit viszont nem tettem: nem álltam le, nem hagytam abba, még akkor sem, amikor megtehettem volna.

Ha vissza kéne emlékeznem az egy évvel ezelőtti körülményekre, amelyek a blog indulásához vezettek, akkor azt mondanám, hogy minden különösebb ok nélkül vágtam bele az írásába, de ma már látom, megérte, mert a blogírás több mint nyers szövegírás. Több annál, mint hogy valaki pötyög a gép előtt. A legtöbb bejegyzés ugyanis nem a gép előtt jön létre, hanem az élet hozza. Ez nem ihlet, csupán a meggyőződés, a vélemény, a legbelső gondolatok közzététele, amelyekből hosszú idő alatt kialakul egy személyiség képe. A teljes személyiség blogra vetítéséhez viszont kevés egy év.
"S" születésnapi torta | készítő: Reactor
A születésnap elengedhetetlen része a torta. A honlap esetében csak jelképesen „sütöttem” ezt a csodaszép „S” alakú tiramisu tortát.


A kezdeti lelkesedés, ami a blog elején a viszonylag gyakoribb bejegyzéseket produkálta, még most sem szűnt meg, csak érthető okokból és szükségszerűen alábbhagyott. A lényeget immár nem a napi gyakoriságú írások, hanem a minőség és kidolgozottság jelenti. Aki nem első sorban blogírással foglalkozik, annak a havi egy bejegyzés tökéletesen megfelel.

Mit lehet megtudni egy emberről, ha látjuk a gondolatait?
Sok mindent. Milyen az emberismerete; hogy viszonyul bizonyos dolgokhoz; miben hisz; magányos-e; milyen az értékrendje; számít-e neki a megbecsülés, a büszkeség; hatalomra, vagy megértésre vágyik-e?
A fogalmazásmódból és az úgymond látszatból minden kiderül. Természetesen magamat nem minősíthetem, arra ott vannak az olvasók.

Folytatom-e az írást?
Mindenképpen. Nem csupán az olvasója, de a szerzője is sokat köszönhet egy blognak. Úgy gondolom, nekem már egy év alatt is sokat adott. Talán a legösztönzőbb az írásban az, hogy az ember valami egyedit, valami újat és valami olyat hozzon létre, ami tulajdonképpen saját maga. „Az vagy, amit leírsz!” Ha az a valami másoknak nem tetszik, akkor induljon ki saját magából, ő milyet írna az adott témában.
A kritika nem a fogalmazásmód, nem a szóhasználat és még csak nem is a helyesírás miatt alakul ki az emberekben, hanem azért, mert ahányan vagyunk, annyiféleképpen közelítjük meg az igazságot.
Ha még nem kezdtél bele a blogírásba, szívből bíztatlak, hogy kezdd el! Meg fogod látni, hogy érdemes. Nem elsősorban mások miatt, hanem önmagad miatt. Mielőtt azonban elkezdenél írni, gondolkodj! Hová vonzódsz jobban, az agresszív, trágár, önző és megvető emberek közé, akiknek az a dolguk, hogy mindenben meglássák a rosszat, a visszataszítót; vagy pedig az olyanok közé, akik nyitottak a világra, szeretetteljesek és látják, vagy látni akarják a dolgok igazi lényegét. Akármelyiket is választod, szembe kell nézned azzal, hogy – annak ellenére, hogy amiket leírsz, azok számodra valóságosak – az elismerés mellett kapni fogsz építő, és romboló kritikát is.
Egy biztos, ha ennek a bejegyzésnek a hatására kezdesz írni, és erre fel is hívod a figyelmem, akkor tőlem megkapod mindkettőt, ugyanis ha én kritizálok valakit, akkor megmondom azt is, hogy a felfogásom szerint általában a legtöbben miben nem értenek egyet vele és miben állnak mellette, így lehetőséget adok a fejlődésre.

Tervezem-e társszerző felvételét?
Egyelőre nem, de a jövőben ez is elképzelhető. Alapjában véve nagyon jó dolognak és kihívásnak tartom egy vagy több olyan személy felvételét, akik színesíthetik az oldal kínálatát. Ahogy a blog folyamatosan növekszik, egyre több téma kerül terítékre, de minél több területet vizsgálunk, annál jobban körvonalazódik az a „középvonal”, amit a blog tényleges témájának lehet nevezni. Ezen központi téma minden új bejegyzéssel változik, és értelem szerűen végső formáját csak a benne szereplő összes írás alapján lehet megítélni.

A felvett írók növelhetik a blog értékét, de csak akkor, ha a kulcsfontosságú dolgokban egyetértenek és tartják magukat a blog szellemiségéhez


Nagyon fontos, hogy az esetleges társszerzők közel azonos érdeklődési körű, és azonos beállítottságú egyének legyenek (jelen esetben „minden” érdekelje őket). Ne legyenek teljesen idegenek, ismerjék egymást és megbízzanak a másikban. Emellett természetesen alkalmazkodniuk is kell egymáshoz, be kell látniuk, hogy nem mindenben értenek egyet. A legkevésbé sem szeretném, ha a blogba meghívott személy valamiféle „főnöknek” tartana, aki mindenáron azon dolgozik, hogy kitúrja. Mivel ez még tervben sem szerepel, az elvárásaimmal kapcsolatban csak annyit: „Láttad az én verziómat, alkoss valami hasonlót!”

Egyszerűen tovább
Célom továbbra is a végtelen egyszerűség az apró értékek meglátása, a „mindenről sokat és érthetőt” elve, a megértés és a készséges magyarázat.
Hogy érdemes volt-e elkezdeni? Egyértelműen igen, hiszen akármilyen témában írhatok, és mindig van pár ember, akit pont az adott verzió fog érdekelni, pont akkor és pont úgy van rá szüksége, amikor és ahogy „tálalásra kerül”.
Az blog végső célját – az olvasó világképének formálódását, érdeklődési körének bővülését – a honlap tulajdonosa a legtöbb esetben észre sem veszi, hiszen nincs ott, amikor olvassák, nincs jelen, amikor az olvasó a fejéhez kap: „És tényleg, ez így van? Így is lehet?” Ezért vannak a visszajelzési, hozzászólási lehetőségek, hogy ebből a felismerésből a szerző is részesülhessen, hogy lássa, célba ért az írása, levonták belőle a tanulságot és ezzel a pozitív tapasztalattal mennek tovább.
Ugyanakkor az írás nem kötelező, folytatom, ahogy- és amíg tudom és örülök minden kis elért célnak, még a legkisebbnek is.

A folytatás nem marad el. Ahogy a fény létrehozza a végtelen illúzióját, úgy folytatódik a blog is, látszólag végtelen, valójában teljesen hétköznapi módon


Mindent összevetve hasonló lesz a folytatás is, azzal a különbséggel, hogy mindenki egy évvel öregebb, okosabb lett, közelebb került a valóság megértéséhez.
Ha nem is akarom megszemélyesíteni, azt azért fenntartom, hogy a blog egy jókora, és egyre nagyobb darab belőlem, így hát: „Boldog születésnapot Spontareality!”

A végső valóság

2010. május 20.

Hogy működik a világ, kik vagyunk, mi az, amit valóságnak nevezhetünk, egyáltalán létezik-e klasszikus értelemben vett anyag, amit érzünk és megérinthetünk? A vallás és a tudomány valóban összeegyeztethetetlen? Balogh Béla: „A végső valóság” című könyvében ezekre a kérdésekre is – azt mondhatjuk, minden részletre kiterjedő és teljesen kielégítő – választ ad. Lépjünk be a tényleges való világba, amelynek működéséről némi fogalma mindenkinek van, tudat alatt sejti az igazságot, de eddig nem volt ilyen mélyre ható, részletes és összeszedett kiindulópontja annak megértéséhez.

Az utóbbi időben többször is foglalkoztam hasonló témákkal például az „Egyedül vagyunk? Elméletek az univerzumról”, vagy legutóbb az „Új medicina: konfliktusmegoldás = egészség?” című, egy igazán különleges gyógyítási módról, vagy felfogásról szóló bejegyzésemben, és a világ működésének apró részleteit próbáltam leírni, persze biztos forrásból származó háttéranyagok felhasználásával.

Időnként jó elgondolkodni más világnézetekről, egy másik ember nézőpontjából szemlélődni, még ha nem is hisszük el, hogy így is lehet, akkor is ad egyfajta pluszt, amit beépíthetünk eddigi világképünkbe, hiszen nincs két ember, aki ugyanúgy gondolkodna, ugyanúgy látná a világot.

Nemrég a kezembe vettem Balogh Béla: „A végső valóság” című fantasztikus könyvét. Már a cím is sejteti azt a sokrétű tartalmat, ami a könyvben szerepel. Gondoltam, ebbe érdemes belevágni, mert a valóság, az igazság keresése mindenkit érint.

Úgy érzem az új medicina által hangoztatott konfliktusmegoldás ennek csak egy nagyon kis töredéke. Kezdetben azt gondoltam: ismét egy ezoterikus alapokon nyugvó verzió, ismét egy mindent megmagyarázni próbáló felfogás, ennél se több, se kevesebb. Később viszont, a könyv olvasása közben azon kaptam magam, hogy egyszerűen nem tudom letenni. Miről szól, miben más és mit nyújt ez a kiadvány a pillanatnyi élményen túl? Találhatók benne olyan mély gondolatok, igazságok, amelyek megfogják az embert, vagy megváltoztathatják-e eddigi életét? Azt kell, hogy mondjam: határozottan IGEN.

A könyvben leírt „felfedezés” olyan léptékű, mint amikor beépült az emberiség tudatába, hogy a Föld gömbölyű.

Mindössze két dolog teszi ezt a világfelfogást rendkívül érdekessé és hihetővé.
- Az egyik az általunk érzékelt anyagi világ létezésének mélyebb megértése, annak a „hajmeresztő” feltételezésnek a belátása, hogy az, amit anyagnak nevezünk tulajdonképpen hullám, mint a hang, vagy a fény. Ez teljesen felborítja a materialista (anyagközpontú) világnézetünket.
- A másik az, hogy nem foglalkozik külön tudományos, vallási és ezoterikus témákkal, hanem mindhármat együtt, egységes egészként tárgyalja. Minden mindennel összefügg. A vallást és az ezotériát mindig is nagyon nehéz volt összeegyeztetni a tudománnyal.
Ez a könyv kísérletet tesz arra, hogy megértesse ezeket a dolgokat, persze csakis azok számára, akik megfelelően nyitottak a hit és a logika eme különös keverékére és ezzel együtt egy új világnézetre.

Mi az anyag?
Nézzük először, hogy mi köze van az anyagnak a rezgéshez. Mi az anyag legkisebb oszthatatlan építőköve, mi az a részecske, ami az anyag alapjának tekinthető? Az atom, az elemi részecskék (protonok, elektronok), vagy a kvarkok? A tudomány nem tud erre választ adni, ugyanis minél kisebb alkotórészeket keres, annál inkább nem talál semmit. Szó szerint semmit. Az anyag, mint olyan, nem létezik. Mi lehet akkor az, ami felépíti az általunk anyagnak nevezett képződményt.

Idézet a könyvből:
„Mi történne, ha az anyagot hullámként kezelnénk? A fizikai és matematikai lehetőség ugyanis adott. E=mc2 mondja ki Einstein speciális relativitáselméletének közismert képlete, ahol E az energia, m a tömeg és c a fény sebessége vákuumban. A képlet azt mutatja, mennyi energia felel meg egy bizonyos tömeggel rendelkező részecskének. Ezek a bizonyos részecskék tehát, amiket mi anyagként érzékelünk, tulajdonképpen kis energiacsomagok.”

És mindemellett azt hisszük, a szilárd dolgok, pl. a fa, egy meghatározott sűrűséggel rendelkező, kézzel fogható, „felfogható” anyag. A kulcs nem is gondolnánk, milyen egyértelmű és milyen egyszerűen kivitelezhető jelenségben van: az anyagérzetben. A könnyebb megértés érdekében tekintsük a vizet, mint anyagot! A víz 0°C alatt megfagy, szilárd halmazállapotot vesz fel. Ilyenkor megérinthető, megfogható, mondhatnánk kézzel fogható és érzékelhető anyag. A dolog megértése az általunk érzékelhető tartományú halmazállapot változásokban van. A víz normál szobahőmérsékleten folyékony halmazállapotú, még mindig érezhető, felfogható anyag. Jóllehet szerkezete immár olyan, hogy megengedi az alakváltozást, belenyúlhatunk anélkül, hogy sérülést okoznánk magunknak. Mi történik viszont, ha a vizet 100°C fölé hevítjük? Légneművé válik, így egy bizonyos koncentráció alatt teljesen érzékelhetetlen anyagról beszélünk.


A víz 3 fizikai megjelenési formája.

Az tehát, amit mi anyagnak nevezünk csupán rezgés, csak éppen olyan tartományú, ami érzékszerveink érzékenységén belülre esik. Az anyagérzet az, amin keresztül az átlagember is megértheti az anyag hullámtermészetét.
Ezek szerint az emberi test, és minden anyag, amit magunk körül látunk és érzünk rezgésekből áll. És mivel a rezgés nem jöhet létre magától, ezért kell lennie egy magasabb frekvenciájú rezgésnek, ami létrehozza azt. Ekkor nyílik ki igazán az egész univerzum megértésének lehetősége, ugyanis – mint ahogy a hangnál, és a fénynél – az anyagnál is elképzelhetjük a rezgéstartomány fogalmát, és így beilleszthetjük egy rendkívül széles spektrumba, ahol a frekvencia határozza meg, hogy éppen érzékelhető, vagy nem érzékelhető „anyagról” van szó. Például az ultrahangot a fülünk nem érzékeli, mert ultra magas frekvenciájú, a dobhártyánkat nem képes rezgésbe hozni. Ugyanakkor a denevérek füle ugyanolyan hangnak érzékeli, mint mi, mondjuk a beszéd hangját. A lényeg itt is az érzékszerv „méréshatára”.

Hogy jön össze a vallás a tudománnyal?
Mi az, amit az ember érzékel, de mérőműszerrel nem mérhető. Mi az, amit egyértelműnek veszünk, mégsem tudjuk behatárolni, vagy felfogni annak természetét? Ez a gondolat. Már a fajunk elnevezése is sejteti igazi valónk lényegét: Homo Sapiens – gondolkodó ember.
A gondolataink is rezgések, csak éppen nincs olyan mérőműszerünk, amivel mérni tudnánk. Itt tudni kell, hogy az agytevékenység mérése lehetséges, de a felvételen, csak bizonyos agyterületek fokozott aktivitása jelenik meg, nem pedig a gondolat maga. Az agy egy anyagi természetű szerkezet, amely maximum hőt termel, de gondolatok előállítására képtelen. Itt is van egy nehezen hihető dolog: nem az agy irányítja a gondolatokat, hanem a gondolatok az agyat. Ezek szerint a gondolat a kulcs a vallás megértéséhez, hiszen olyan rezgésről beszélünk, melynek frekvenciája meghaladja az anyagi világban mérhető legmagasabb értéket is, de mi emberek, mégis érzékeljük.
Hogy észlelhetünk ilyen rezgéseket, amikor anyagi világban élünk? Ez összefüggésbe hozható a dimenziók kérdésével is. Mi 3 dimenziós világban élünk, melynek van hossza, szélessége, és magassága. A 2 dimenziós világot szintén felfogjuk, és értjük, ellentétben a 4 dimenziós világgal, amit már elképzelni sem tudunk, mert az anyagnak nem létezik számunkra negyedik kiterjedése. Az nem mérhető, nem észlelhető számunkra, ugyanúgy, ahogy a 2 dimenziós lény sem foghatja fel a 3 dimenziós világot, mert létezése korlátok közé van szorítva. A gondolat viszont megtöri ezt a rendszert, ugyanis kimutathatatlan anyagi körülmények között. Ebből következik az a felismerés, hogy testünk ugyan anyagi, de gondolataink, egy úgynevezett magasabb szférában erednek.

Minden bizonnyal létezik egy úgymond érzékelhetetlen valónk is, amelyet az ezotéria asztráltestnek nevez és ebben a magasabb frekvenciájú világban létezik. A leírtak alapján nem nehéz belátni, hogy ebből ered az anyagi testünk is, amely a rezgések fizikai megjelenése, kivetülése. De honnét ered az a magasabb rezgés? Csak egy központi forrásból érkezhet, amit nevezhetünk kiindulópontnak, teremtő erőnek, vagy Istennek.
Itt jön be a képbe az ezotéria, és a vallás, mint szintén egyértelmű és nyilvánvaló dolgok. Isten létezik? A leírtak alapján kijelenthetjük, hogy igen.

A gondolat ereje
Mivel az anyag egy kimutathatatlan és nem mérhető világból ered, így mondhatjuk, hogy gondolatok által teremtett dolog. Ha ez igaz, akkor gondolataink megjelennek a fizikai valóságban is. Persze ez nem ilyen egyszerű. Itt jön a képbe az ezotériában gyakran emlegetett „vonzás törvénye” kifejezés. Azt jelenti, hogy amire gondolunk, azt mintegy bevonzzuk az univerzumból, és megjelenítjük (materializáljuk).

Az anyagi világban azonban minden lassabban történik, az anyag természete miatt. Például, ha egy sportautóra gondolok, az nem jelenhet meg azonnal előttem. Ha így lenne, az káoszt okozna. Ez pedig már csak akarat, és kitartás függvénye, mert beláthatjuk, hogy a gondolat vezérli a tetteinket is, tehát ha valamit nagyon akarunk, akkor teszünk érte és előbb-utóbb valósággá válik. (Az autó esetében spórolunk, szorosabbra húzzuk a nadrágszíjat, és a végén megvásároljuk egy autószalonban.) Amint azonban megszűnik az akarat, megszűnik az a gondolat, amely irányította a dolgok kivetülését, abban a pillanatban megszűnik annak anyagi valója is.

Mi történik, ha meghalunk?
A felfogás szerint a fizikai test halálával nem szűnik meg annak magasabb szférából érkező úgymond adása. Olyan ez, mint amikor tönkremegy a rádiósmagnónk. Attól, hogy tönkrement a készülék, az nem jelenti egyben a műsorszolgáltató, vagy adótorony tönkremenetelét is.
Emellett egyre többen hisznek a lélekvándorlásban, hiszen ha a leírtakat belátjuk, akkor megnyílik előttünk a reinkarnáció megértésének lehetősége is.

Mindenesetre igaza van a szerzőnek, azzal kapcsolatban, hogy ebben az anyagközpontú, anyagias világban, ahol nemzedékek óta a materialista világnézet dominál, nehéz bármit is elképzelni, még ha az egyébként fizikai törvényekkel is alátámasztott, és hihető formában kerül tálalásra.

Viszont érdemes elgondolkodni a következőkön:
- A gondolat létét elfogadjuk, mert gondolkodunk, annak ellenére, hogy a gondolat nem anyagi.
- Hányszor mondjuk, amikor meg szeretnénk magyarázni valamit: „Gondolj csak bele!”
- Hányszor használjuk ezt a kifejezést: „Előző életemben…”
- Amikor látunk a TV-ben egy nehéz sorsú gyermeket, mindig azt mondjuk: „Hová született ez a szerencsétlen…” (Tudat alatt utalva a lélekvándorlásra.)
- Ha nem is vagyunk vallásosak, kellemetlen helyzetekben rendszerint a következőt mondjuk: „Jaj Istenem!”

Remélem felkeltettem az érdeklődést a könyv iránt, és ha még hihetetlen is, amit leír, azért az olvasása kellemes kikapcsolódásnak tökéletesen megfelel.
Hogy ki mennyit hisz el a könyvből, azt az dönti el, mennyire képes befogadni olyan dolgokat, amik elsőre nem egyértelműek. A nyitottság, a kíváncsiság mindenkiben benne van, folyamatosan keressük a világ megértése felé vezető utat, még ha ennek nem is vagyunk mindig tudatában.

További információ a szerző weboldalán:
www.baloghbela.hu

A könyv megrendelhető a Bioenergetic kiadótól:
www.bioenergetic.hu

A Föld napja – április 22.

2010. április 22.

A környezetvédelem örök téma, soha nem lehet eleget írni róla, hogy mikor, mit kéne tenni, annak érdekében, hogy még sokáig élvezhessük a Föld „gyümölcseit” és az általa nyújtott biztonságot. Április 22-e a környezetvédelemről szól, a természet, a bolygó, és nem utolsó sorban az emberi élet védelméről. Azonban van a dolognak egy másik oldala is: Helyes-e, hogy környezetvédelem címszó alatt önkényesen beavatkozunk a természet rendjébe, egyáltalán megváltoztathatjuk annak rendszerét? Hol a határ, meddig tehetjük ezt meg?
Milyen mértékben befolyásolja a Föld működését az emberi tevékenyég, egyáltalán hat-e rá számottevően, és fordítva: mi mennyire függünk a bolygótól? Tekinthető-e a Föld egy élő organizmusnak?


Védjük meg a Földet, mentsük meg a kihalástól az állatfajokat, őrizzük meg az otthonunkat élhetőként! Éljünk mértéktartóan, tegyünk le az autózásról, takarékoskodjunk, fedezzünk fel újabb erőforrásokat, gyűjtsük a hulladékot szelektíven! – Hangoztatják folyton a környezetvédők.

Nézzük meg először, hogy miért érdemes tenni a Földért.
Elsősorban a saját életünk az, amit veszthetünk a Földdel együtt. De itt sem ilyen egyszerű a dolog. Csak a saját generációnktól vesszük el a lehetőséget az életre? A mai szemlélet a következő: „Én és a családom, maximum az unokáim éljenek szép hosszú, teljes életet, ami azután lesz, az már a hatáskörömön kívül esik, hiszen még én sem érem meg az öregkort, nem hogy ők.”


„A tudatlanság áldásos” – tartja a mondás. A környezetvédelemben ez nem így van. Gondoljunk csak bele: egy családi reggelin mennyi hulladék keletkezik? Nem érezzük a súlyát, mert amint kidobjuk, számunkra érdektelenné válik.

Legfeljebb a tudósokra korlátozódik azoknak a száma, akik esetleg a távoli jövőbe tekintenek és felteszik a kérdést: „milyen lesz az élet x év múlva?”
Ebből a szempontból nézve hatalmas súly nehezedik ránk, amikor ésszerű döntéseket kell hoznunk a minket követő generációk életét tekintve. Ez olyan felelősség és feladat, amely – függetlenül attól, hogy úgy kell végrehajtanunk, hogy közben tekintettel legyünk a földi életre – nem megvalósíthatatlan.
Ügyes kibúvó ez alól a jó öreg: „Én akkor már úgysem leszek” kifejezés, amellyel a felelősséget mintegy átdobjuk a minket követő generációnak, csakhogy a teher egyre növekszik és elér egy pontra, amin túl már teljesíthetetlenné, leküzdhetetlenné válik.
A problémákat nem akkor kell megoldani, amikor már nem lehet, hanem akkor, amikor keletkeznek.
Persze könnyebb mondani, mint tenni akármit is. Elárulom: nem nehéz, legalábbis nem lenne nehéz tenni olyan lépéseket, amelyekkel az egyén is hozzájárulhat az emberiség fennmaradásához. Például menjünk csak előre az időben, mondjuk 50 évet! Nem túl sok, de ha úgy vesszük, egy fél élet és sajnos egyre többen vannak olyanok, akiknek az egész élete. Mi kerül 50 évbe? Ha egy fém kólás dobozt eldobsz az erdőben, akkor kb. ennyi idő alatt bomlik le. Amikorra már gyerekeid lesznek. Addig szennyezi, mérgezi az akkor már egyre inkább az ő világukat. Nem tudni, mi lesz a mentalitás 50, vagy 100 év múlva ebben a kérdéskörben, de az akkor élő embernek biztosan lesz oka neheztelni a mostani rendszerre (is).

Vajon tisztában vagyunk a nagyságrendekkel amikor „védjük a környezetet”?
Tevékenységünkkel nem a Földet, a rajta kialakult ökoszisztémát veszélyeztetjük, hanem az életünket. A földi élet már az embernél jóval nagyobb „katasztrófákat” átélt. Gondoljunk a föld mélyén élő baktériumokra! Fajok mindig is haltak ki, az ember megjelenése előtt is.
Tulajdonképpen mi a Föld? Tehetjük fel azonnal a kérdést. Egy élőlény? „Igen, a bolygó él és mi a részei vagyunk!” Jön a válasz. Ezzel látszólag mindent megmagyaráztak, minden miértre választ adtak.
Akkor tovább megyek: mit szólnának a környezetvédők ahhoz, ha azt mondanám, hogy a Föld – meg úgy általában az egész Világ – egy olyan hatalmas, önfenntartó, és kiegyenlítő rendszer, amelynek működésére legfeljebb akkora hatással vagyunk, mint egy porszem a piaci mérleg mérési pontosságára, vagy mint egy szúnyog a kamionra, amikor találkozik a szélvédővel.
Mióta vagyunk itt? Földtörténeti időben számolva alig pár pillanata jelentünk meg. Ahhoz, hogy megváltoztassunk bármit is, nagyon kis esélyünk van, szinte semmi. Kisebb, mint egyetlen sejt hatása testünk működésére.
Lássuk be: a Föld nem függ az emberi tevékenységtől. A mi életünk annál inkább függ a Földtől. Ha akármi miatt eltűnnénk, teszem azt: belefulladnánk saját szemetünkbe, esetleg atombomba végezne velünk, a Föld szemrebbenés nélkül menne tovább. Kezdené felépíteni újra az életet, csakhogy más módon, „tanulva az esetünkből”. Hogy miért? Azért, mert nincs szüksége külső beavatkozásra ahhoz, hogy működjön.

Mindezek ismeretében van-e oka, vagy értelme az emberiség kialakulásának?
A filozófia az emberi gondolkodás határait feszegeti és felteszi az örök kérdést: „mi lenne ha…” Az ember kíváncsiságának nincsenek határai és amint bármit elképzelhet, úgy a legtöbb esetben sajnos téved.
Ha a Föld egy élő organizmus, bizonyára van oka az ittlétünknek, hiszen az ő anyagából épülünk fel, azzal táplálkozunk. A vallások azt tartják: egy felsőbb intelligencia, az Isten teremtett minket. A tudományos világ ezzel szemben azt vallja, hogy üstökösök által behurcolt primitív létformákból alakultunk ki az összes élőlénnyel együtt.
Mi a helyzet akkor, ha egyik sem teljesen igaz, ha csak a természetes egyensúly érdekében jöttünk létre, hogy puszta létünkkel helyreállítsunk valamit, vagy éppen felborítsuk azt, előkészítve a terepet egy másfajta létforma számára?
Bármennyire is szeretnénk kezünkben tartani a dolgokat, be kell látnunk, nem mi irányítunk.


Ahogy a víz mindig lefelé igyekszik, úgy áll helyre folyton a természet egyensúlya. Elég, ha ezt az egyensúlyt csak olyan mértékben borítjuk fel, amely zavar következményeit az emberi szervezet már nem viseli el.

Mindezek ellenére gondolkozzunk józanul! Nem kell megmentenünk minden fajt, nem kell úgymond védenünk a környezetet, elég, ha csupán a saját környezetünket tartjuk rendben, azt védjük. Itt ne gondoljunk nagy dolgokra, elegendő csupán egy alapszintű tudatosság bevezetése, pl. ha a lebomló anyagokat külön gyűjtjük a nem lebomlóktól, már rengeteget tettünk. A személyes környezet ugyanakkor árulkodik a belsőnkről és a dologhoz való hozzáállásunkról is.

Mi a tanulság?
A környezetvédelem nem a környezet, hanem az életünk védelme. Nem könnyű a környezetvédelem, ha kényszerből tesszük. Megfelelő környezettudatosság kell hozzá, de nem szabad túlzásba vinni sem. Tisztában kell lenni a korlátainkkal, azzal, hogy egy nagyobb rendszer részei vagyunk, amely tőlünk függetlenül természetes egyensúlyra törekszik. Ne próbáljuk irányítani, megváltoztatni, mert a végén úgyis a természet győz!