Vajon az állatoknak is van tudata? Ha létezik, milyen hasonlóságok és különbségek vannak az állatok és az ember tudata között? Milyen az állati idegrendszer? Mit- és hogyan érez egy állat, amikor „feldolgozzák”, vagy orvosi kísérletet hajtanak végre rajta? Számítanak-e az állattartás körülményei? Milyen érdekek fűződnek az állatok „használatához”? Mi az egyén szerepe ebben? Megtesszük-e olykor egymással azt, amit az állatokkal teszünk? Hogy értem, hogy „adj életet”?
Ezúttal kissé sötétebb hangulatú bejegyzéssel jelentkezem, ugyanakkor nem szeretnék senkit megijeszteni, csak józan gondolkodásra késztetni! Egyrészt azt vizsgálom, létezhet-e állati tudat, másrészt azt, hogy mit teszünk jelenlegi „lakótársainkkal” itt a Földön.
Sokszor úgy érezzük, mindent tudunk, és olyan magabiztosak vagyunk, biztosak magunkban, abban, hogy mit, miért, és hogyan teszünk. Olykor csak a világunk szürkesége, közömbössége, a kegyetlen tények, a valóság és a borzalmak ébresztenek rá minket arra, hogy valamit nagyon nem jól csinálunk. Ahogy a vallás tartja: bűnösek vagyunk. Nem csak egy-egy személy, hanem mindannyian.
A blog eddigi fennállása alatt próbáltam több nézőpontból szemlélni a világot, többek közt például a gyermek-, a felnőtt-, a tudós-, vagy a filozófus szemével. Nem próbálkoztam azonban annak vizsgálatával, hogy az állatok hogyan látják azt a világot, amiben együtt élnek velünk.
Ebben a bejegyzésben megpróbálok állati bőrbe bújni, és az ő szemükön keresztül látni saját fajunkat, az embereket.
Állati tudat
Nézzük először a vallási megközelítést: „Az állatok tudattalan ösztönlények, nem rendelkeznek lélekkel, és nincs klasszikus értelemben vett tudatuk sem, azaz nincsenek tudatában önmaguknak.”
A modern felfogás szerint: „Az állatok az ember fennmaradását szolgálják. Ugyan ők is élőlények, de ha létezik is tudatuk, az sokkal alacsonyabb szintű, mint az emberé, valamint a köztünk lévő evolúciós szakadék miatt képtelenek a gondolkodásra.
Hogyan „gondolkodik” egy állat?
Az állati „gondolkodás” megértéséhez elengedhetetlen annak megfigyelése. Ők általában ösztönösen mozognak, és tetteik ugyanúgy agyi irányítás alatt vannak, mint nálunk, embereknél. A tudatuk nem az ösztönös tevékenységekben, hanem a saját döntéseikben van. Képesek önálló döntéseket hozni a túlélésük érdekében, értik, és szemlélik a világot, amelyben élnek. Időnként ők is utat választanak, persze a maguk primitív módján, azokon a kereteken belül, amelyeket a természet szabott meg számukra.
Úgy képzelhetjük magunkat igazán egy állat bőrébe, ha nem konkrétan a gondolkodásunk, hanem megérzéseink útján haladunk. Ez az ősi „ösztön” bennünk is megvan, hiszen az anyagi testünk ugyanonnan származik, ugyanazokból az anyagokból épülünk fel. Mostanra feledésbe merültek e képességeink, de gondoljunk csak testünk túlélő mechanizmusaira, az agyunk tudattalan működésére, amelyet mi is befolyásolhatunk a tudatunk által.
Az állatok idegrendszere, érzékelésük
Némelyik állat sokkal többet és kifinomultabban érez, mint mi. Pl. ilyen a sas látása, kutyák szaglása, vagy a denevérek hallása. Idegrendszerük egyes részeinek, némelyik érzékszervüknek fejlettségi szintje jóval a mieink felett áll. Gondoljuk csak bele: milyen lenne, ha hallanánk az ultrahangot, vagy sokkal messzebbre látnánk, esetleg kilométerekről megéreznénk egy illatot? Ezek emberi felfogással szédületes képességek, érzékelések, amelyeknek az egyedfejlődésünk korai szakaszában még mi is birtokosai voltunk, ugyanis a – ma már vitatott – darwini nézet szerint közös az ősünk.
„Nagyszerűség van ebben a felfogásban, amely szerint a Teremtő az életet a maga különböző erőivel eredetileg csak néhány vagy csak egyetlenegy formába lehelte bele.”Charles Darwin
Tanítás, idomítás
Mindemellett az ő gondolkodásuk sokkal primitívebb (talán jobb szó lenne erre az egyszerűbb). Ez a „gondolkodás” a létfenntartásban merül ki. Ami ettől különböző, annak semmi jelentőséget nem tulajdonít. Némely állatok ugyan taníthatók, idomíthatók, de ez a „tanulás” is a fizikai szükségleteken alapul. Pl. ha egy kutyával elvégeztetünk egy feladatot, és utána táplálékkal látjuk el, akkor társítani fogja a feladatot a jutalommal, ergo megváltoztatjuk a táplálkozási szokásait. Ilyen szinten programozható a gondolkodásuk.
Ugyanakkor büntetésorientáltan is lehet nevelni, mint pl. a cirkuszi egzotikus állatok esetében. Ezek az állatok csak nehezen háziasíthatók, idomításukban nagy szerepe van a büntetésnek, mint eszköznek. Így gondolkodásuk nem a jutalom, hanem a büntetés elkerülése köré épül ki: „Ha nem hajtom végre a feladatot, megütnek.”
Az állatok feldolgozása
A fogyasztásra, vagy használati cikkek, ruhák gyártására használt állatok javarésze a sertés-, a baromfi-, a szarvasmarha állományból, valamint kisebb erdei állatokból tevődik össze. A fent említett film végigmegy ezen állatok feldolgozási folyamatán, amelynek megtekintése – valljuk be őszintén – nem a gyengébb idegzetűeknek való. A film szerint „amit nem látunk, az nem is létezik”. Ugyan sejtjük, mi folyik a vágóhidakon, a szőrmefarmokon, a kisállat tenyészetekben, vagy akár a halászhajókon, de a legtöbb esetben nincs lehetőségünk behatóan tanulmányozni az itt folyó munkát. Ezen túl nem látjuk a munkást, az egyént, akinek a megélhetése függ a munkájától.
Ahhoz, hogy elindítsa bennünk a rádöbbenés folyamatát, látnunk kell, hogy bánnak földi lakótársainkkal, mennyire veszik figyelembe, hogy ők is élőlények, akik látnak, hallanak és éreznek.
Feldolgozásra váró malacok
Kegyetlenség
A film az állatokkal való bánásmódot ahhoz hasonlítja, ahogyan a második világháborúban a németek bántak a zsidókkal. A részletekbe szándékosan nem megyek bele, mindenki maga dönti el, hogy megnézi-e a filmet.
Sajnos olykor egymással is megteszünk hasonló kegyetlenségeket. Lásd (többek közt): háborúk, holokauszt, szeptember 11, és a legújabb a norvégiai mészárlás.
Ezek a tragikus események világítanak rá arra a szomorú tényre, hogy nemcsak az állatok, de gyakran egymás ellen is fordulunk. A vallási, politikai, etnikai nézetek nem hatalmazhatnának fel senkit emberölésre.
A film úgy mutatja be a benne szereplő állatokat, hogy a felvételeken látszik a szemük, és benne ugyanaz a félelem, kétségbeesés és reménytelenség, mint annak idején a holokauszt áldozatainak szemében látszott.
A probléma természetesen itt is nagyon mélyen gyökerezik.
A filmet a holokauszttal való hasonlítás teszi egészen borzalmassá: „Az ő holokausztjuknak koránt sincs vége!” És valóban, ez az ő „holokausztjuk”, amely régóta tart és még sokáig tartani fog.
Állatkísérletek
Rengeteg állaton végeznek feleslegesen orvosi, kozmetikai célú kísérleteket, a testük reakcióit figyelve. Az ilyen beavatkozások a legtöbbször halálos kimenetelűek és ezek során mintegy feláldozzák az állatokat a tudomány oltárán.
Az egyén szerepe
Gondolkoztál már azon, honnan származik a hús, amit megeszel, és amely tonnaszámra fekszik a szupermarketek polcain? Bizonyára ritkán, vagy egyáltalán nem gondolunk arra, mi táplál minket. Durván fogalmazva: megölt állatok húsa. Ebben azonban első hallásra nem találunk semmi meghökkentőt, vagy kivetnivalót, mert alapvetően nem foglalkozunk ezzel a kérdéssel. Megelégszünk annyival, hogy: „ez a hús már nem egy élőlény része, teljesen élettelen, valamint egykori tulajdonosa – a korszerű eljárásoknak köszönhetően – biztosan keveset szenvedett.”
Hogy mennyi igaz a filmben látott és elhangzott dolgokból, annak eldöntése a nézőre van bízva, de mint minden „figyelmeztetés”, így ez is a legrosszabb, legszélsőségesebb eseteket mutatja be, az olyan üzemeket, farmokat, vágóhidakat, neveldéket és tenyészeteket, ahol az állatokat nem tekintik élőlénynek, ők itt csupán a nyersanyagot képviselik, amelyből legyártják a készterméket.
Ezt az egész halálgyárat az emberiség hatalmas-, és egyre fokozódó állati termékek iránti igénye táplálja. Ez az igény ugyanúgy a tiéd és az enyém is. Csupán a rendszer által sugallt információk tartanak minket abban a meggyőződésben, hogy a termék személytelen dolog. Nem látjuk mögötte az élőlényt.
Az élelmiszeripar az ember egyik legfőbb létfenntartó szükséglete a táplálkozás köré épült ki. Az evés öröm, és a jóllakottság érzése elégedettséggel tölt el. A hús íze nem hasonlítható a mellé köretként tálalt zöldségekéhez, a gabonáéhoz, vagy az egyéb, növényi eredetű táplálékhoz. Tartalmas, és karakteres ízű. Az agyunk még tudat alatt is bíztat minket: „Edd meg, mert ez tart életben!” Sokan kapják most fel a fejüket: „hát igen, a szervezetünk nem hazudik”. Nekik igazuk van, saját szervezetünk ebben a tekintetben tényleg nem vezet minket tévútra, mert bennünk is ősi ösztönök munkálkodnak. Az emberek ugyanis mindig is ettek húst. Csupán annyi a különbség az őskori, és a jelenkori táplálkozás közt, hogy akkoriban a táplálék megszerzése hatalmas testi erőt és ügyességet igényelt.
Ma szebbnél szebb, ínycsiklandó fogásokkal kényeztetjük magunkat és tudatlanságba burkolózunk, mondván: „a tudatlanság áldásos!” Ironikus módon részben igazunk is van.
Adj életet!
Sokszor vagyunk dühösek, neheztelünk a világra, az emberekre, de ami a legérthetetlenebb, az állatokra is. Primitív voltukat használjuk fel dühünk csillapítására: „Már megint megszökött ez a dög, most szétverem a fejét!”
Az élet adását itt nem szülésként, vagy teremtésként vetem fel, hanem abban az értelemben, hogy megadjuk az élet folytatásának lehetőségét. Az állatok nem tehetők felelőssé a mi sérelmeinkért, még akkor sem, ha fizikai sérülést okoznak nekünk, mert arra is – az esetek többségében – nyomós okuk van. Milyen nyomós okaik lehetnek? Többek közt a saját felelőtlenségünk, lustaságunk, ok nélküli dühkitöréseink, kishitűségünk, vagy negatív gondolkodásunk.
Ha ilyen helyzetbe kerülsz, és egy állaton kívül semmi nincs a közeledben, amin kitölthetnéd a mérged, gondolkozz el a fent leírtakon, menj el egy edzőterembe és üss inkább egy bokszzsákot!
Honnan származik a család kiskutyája? Csak nem egy neves kutyatenyésztőtől, ahol egy tenyészetben sok kisállat várja leendő gazdáját? És mi lesz az el nem adott kisállatokkal? Mindnek normális élete lesz? Nem valószínű, mert ha egy állat nem kell senkinek, a táplálása sokkal többe kerül, mint az elpusztítása.
Milyen élete van a befogadott állatnak? Minden bizonnyal kényelmetlen, mert élete legnagyobb részében nem természetes környezetében van. Egy állat otthoni nevelése rengeteg időt, pénzt, toleranciát, és nem utolsó sorban stresszt jelent. Ezt a legtöbben, főleg a társasházban élők nem mindig engedhetik meg maguknak.
Ha akarjuk, ha nem, az állatok itt élnek egy bolygón-, egy földrészen- és akár egy lakásban velünk, és ha még kényszerű is ez az együttélés, némely állatok nem érdemlik meg, hogy rosszul bánjanak velük, hogy szenvedésük sokáig tartson. De annyit megérdemelnének, hogy élőlényekként tekintenénk rájuk, és szabad utat engednénk nekik.
Persze itt is, mint más témákban is, a probléma a rendszerben, vagy annak múltjában van. Megoldásához nem rendelkezünk kidolgozott tervvel, mert bonyolult és költséges lenne a kivitelezése. Ahhoz, hogy változást érjünk el ezen a téren, nagyon mély gondolkodás- és életmódbeli változásokra lenne szükség.
Addig is gondolj saját egészségedre, csökkentsd a húsfogyasztásod, és „adj életet”, ahol-, amikor- és amelyik állatnak csak tudsz!
