Aztán persze miután, mint egy varázsütésre elmúlt a mámoros pillanat, az egónk által épített csillogó fellegvár bástyájának tetejéről visszazuhantunk a valóság rideg, kemény macskaköveire, majd magunkba tekintve észrevettük az elhagyatottságunkat, szerencsétlenségünket, tökéletlenségünket, emberi hibáinkat. Akik egyszer már átélték, talán soha nem felejtik el ezt a nyomasztó szabadesés-érzést. Ám akik még előtte állnak, vajon hogyan tudják elkerülni az ilyen megpróbáltatásokat? Talán csak egy módon: ha sokkal több szeretettel, tisztelettel viseltetnek embertársaik iránt, és legfőképpen nem felejtik el honnan jöttek, s hová tartanak.
Egyszer fent, egyszer lent...
